Nem rossz, de most megmutatom, hogyan szorong egy igazi profi. Vannak a reális alappal bíró szorongások, amikről tanult kollégám már értekezett, és van az emelt szint.
Ma este például éppen a vacsorát készítettem a gyerekeknek, amikor a hűtőhöz menet bevillant, hogy ha most belépne az ajtón pár fegyveres, és felszólítanának, hogy félórám van összepakolni egy húszkilós csomagot, azután pedig családostul örökre eltakarodni ebből a házból, mihez kezdenék. Míg a kenyereket kentem, igyekeztem végigvenni, mi kellene feltétlenül. Iratok? Meleg ruha? Az beleszámít a húsz kilóba, amit a gyerekekre húzok? Úristen, és a kutya? Neki be kell tenni legalább egy konzervet, az rögtön fél kiló! Meg a macskák! Csak két hurcolónk van, abba tegyek négy macskát? (Itt bementem a szobába létszámellenőrzést tartani, és rémülten állapítottam meg, hogy a Báró úr nincs itthon, pedig huszonöt perc múlva indulunk.) Végül úgy döntöttem, a macskák maradnak, elég talpraesett állatok, mind tud egeret fogni és madarászni. (Ettől persze elszorult a torkom, hogy hamarosan örökre el kell válnunk.) Mibe pakoljak? A nagy hátizsák, az jó lesz, kábé meg is telik a húsz kilóval, aminek az összetételéről még mindig nem egyeztem meg magammal. Aranyunk nincs, se semmi eladható és könnyen vihető. Egyre nyugtalanabbul készítettem a kaját, nem lehetek ennyire béna, hogy nincs előre bekészítve egy menekülős bőrönd, pedig hányszor megfogadtam, hogy készítek túlélőcsomagokat az autóba meg a házba, meg mindenhová, szidtam magam.* Ekkor hirtelen egy még rémesebb lehetőség jutott eszembe: mi lesz, ha menet közben elkeverednek mellőlem a gyerekek? Szerencsére van itthon alkoholos filc, felírom a karjukra a számomat. Mintha érne bármit is, amikor apokaliptikus összeomlás van, jutott rögtön eszembe. Láttam őket lelki szemeim előtt, amint kétségbeesetten, elveszetten sírnak, körülöttük kavarog a menekülő tömeg. Helyben vagyunk, gondoltam, itt a "kedvenc" parám, a világ összes gonoszának kiszolgáltatott gyerekeim, én pedig tehetetlen vagyok, nem tudom megvédeni őket.
És folyton ez megy. Ha kivégeztem a hétköznapi szorongásokat, amiket az adóbevallás, a munka, az építkezés, az elkerülhetetlen halál, a betegségek, az életközépi válság és egyáltalán bármi, aminek cseppnyi köze van a realitásokhoz, tud kiváltani belőlem (ez az ébren töltött időm jelentős részét le is fedi), máris eszembe jut egy olyan, minden alapot nélkülöző horrorforgatókönyv, amit nem lehet ép ésszel kibírni. Kényszergondolatokban kurva nagy vagyok, ez nem sokat segít sajnos a szorongásaimon. Nagyon rossz ám minden alkalommal úgy állni a leeresztett sorompó előtt, hogy amikor elmegy előttem a vonat, én csak arra tudok gondolni - mit gondolni, látom magam előtt! -, hogy egyszer, egy, vagy öt, vagy tíz év múlva elcsapja az egyik gyerekem.
Ahhoz képest egész flottul menedzselem a hétköznapokat, szoktam néha könnyednek is érezni magam. (Ilyenkor hirtelen megértem, miért van annyi nyugtatófüggő a világban.) De talán csak azért, mert egyrészt szinte mindent meg lehet szokni, másrészt meg már rég megbékéltem vele, hogy vénségemre teljesen megtébolyodok, és utolsó éveimben egy párhuzamos világban bolyongok majd elveszetten. Legalább nem fog feltűnni, hogy nulla forint nyugdíjat kapok.
* Igazából azért nem készítek, mert attól tartok, azzal tényleg kontrollt veszítenék.
