HTML

marsbéli krónikák

Friss topikok

  • Untermensch4: @John Doe3: "nem a kutyákkal van feltétlenül baj (bár néha azokkal is), hanem a kutya-gazdája rend... (2017.03.27. 15:16) Ne nyúlj hozzá, megharap!
  • tapsiful: Nálunk a hullámos papagájban volt annyi életösztön, hogy amikor atkás lett, és undorító dolgokkal... (2017.03.24. 17:11) Kölcsön retriever, meg a többiek
  • Untermensch4: @dívamacska: Ha "klasszikus" kitelepítős akkor kb némi élelem+ivóvíz, minimál ruha és iratok az új... (2017.03.15. 09:23) Van a rossz forgatókönyv, és van a még rosszabb
  • pallasmacska: Micsoda remek csajozós sztorit keríthet majd ebből, ha felnő, kicsit még kiszínezi, és jó is lesz.... (2016.12.13. 15:38) Ágyúgolyófutam

Címkék

Matuka

2017.05.13. 17:50 dívamacska

A férfi a háznál belépett az idős, beteg, és bármilyen okból szörnyű állapotban lévő állatok fészbúk-csoportjába (hova máshova), és gyorsan talált is egy 20 éves macskát, aki szegény fél éve lakik menhelyen, pedig csak panzióba vitték oda, és most gazdát keresnek neki, ahol méltó módon eltölthetné utolsó heteit-hónapjait. Természetesen (hogy máshogy) már el is hoztuk a jószágot, aki hajlott kora ellenére meglepően agilisan térképezi fel a lakást, már az emeletre is felment és a kertbe is kilátogatott, degeszre zabálta magát, és fittyet hány a gyűlölködő fajtársaira, akik üvegmosó farokkal járnak a nyomában.* Kíváncsi vagyok, meddig fog még élni, nagyon aranyos egyébként, bár úgy néz ki, mint azok a kiscicák a jútyúbon, akiket három napos szennyvízcsatornában tartózkodás után árokásó géppel szabadítanak ki a tűzoltók. De hát 116 évesen valószínűleg én is így fogok kinézni, ha ugyan nem a sírgödörből.

*Most bezzeg van összefogás, egyébként meg folyton ölik egymást.

Szólj hozzá!

Nyugdíjastempó, level 10000

2017.03.26. 13:53 dívamacska

Tegnap este új szintre emeltük a nem létező hogyan éljünk nyugdíjasként negyvenévesen versenyt. Mert:

1) szombat este,

2) egy kanapén gubbasztottunk,

3) három macskával, ebből egy ölben volt,

4) és A kertész kertje című kertészeti műsort néztük felvételről,

5) miközben a férfi a háznál egy vastag takarót is borított a térdére,

6) én pedig többször majdnem elszunyókáltam, pedig még csak tíz óra volt.

Néha arra gondolok, méltóságteljesebb befejezés lenne, ha fejbe lőném magam.

 

Szólj hozzá!

Kölcsön retriever, meg a többiek

2017.03.18. 19:22 dívamacska

Most néhány napig még több itt az állat, mert ránk bíztak egy kölcsön retrievert, amíg a gazdái síelnek. Idősebb, joviális, rendkívül udvarias és jól nevelt, szakmájára nézve szarvasgombász a retriever, akire a Szetter halálosan féltékeny, és óvodás szinten durcás velem szemben, amióta itt van az öreglány. Eddig sem volt a szófogadás szobra, de három nap óta tüntetően elfordítja a fejét, ha séta közben hívom. Nagyon vicces.

Sztón hadnagy pedig megszökött. Valami módon kinyílt a kalicka egyik ajtaja, és egyszer csak azt vettük észre, hogy a kalicka tetején sétál. Majd halált megvető bátorsággal kitárta szárnyait, de mivel sajnos nem szokta a repülést, egyenesen a kanapén alvó Szervác elé esett a szőnyegre. Szervác komatózus mély álmából legott felpattant, és a papagájra vetette magát, aki szörnyű rikácsolással kísérve, futva(!) menekülni kezdett a hálószoba irányába. Szerencsére Szervác teljesen érthetetlen oknál fogva mintegy nyolcvan centi megtétele után nyomot vesztett, és élesen elkanyarodott balra, Sztón hadnagy pedig beszaladt a radiátor alá. Itt érte utol a férfi a háznál, ésa markába is kapta. Csakhogy! A rozellák csőre pontosan olyan fájdalmat képes okozni, mintha csípőfogóba kapnák az ujjadat, márpedig Sztón elszánta magát, hogy nem adja olcsón a bőrét. Minden erejével belecsimpaszkodott hát a hozzá legközelebbi ujjba, a férfi a háznál pedig üvöltve követelte tőlem, hogy hozzam már a létrát,* hogy visszatehesse a derekasan küzdő papagájt a kalickájába. Le a kalappal előtte, és biztos elhajítottam volna a rohadt dögöt, nemhogy még létrán hurcolásszam meg kalickába próbáljam betuszkolni, miközben a kezemet marcangolja.

Csillagmüzli pedig már két fokot lejött a lépcsőn. Aztán visszaszaladt.

* A kalicka egy olyan magas polcon van, hogy kislétra kell hozzá.

2 komment

Ne nyúlj hozzá, megharap!

2017.03.09. 13:48 dívamacska

Vagy megkarmol, vagy megnyal, vagy elkapsz valamit. De biztosan árt neked. 

Nálunk az oviban van például egy macska. Nem az ovié, szemben lakik, de annyira társaságkedvelő állat, hogy folyton az ovi előtt vagy az udvarán lebzsel, és szabályosan leszólítja a népeket egy kis simogatásra. A bundája csillog-villog, van nyakörve és kifejezetten kis termetű állat, egy szóval, messziről ordít róla, hogy nem egy betegségektől szenvedő kóbor jószág, és nem is a cakkozott fülű, félszemű, bivalyméretű, kisebb kutyákat keresztben lenyelő vad kandúrok sorát gyarapítja. És mégis, szinte minden alkalommal van legalább egy anyuka*, aki gyakorlatilag a gondolattól is pánikba esik, hogy a gyereke megsimogatja ezt a macskát**, és már messziről ordít neki, hogy nehogy hozzáányúúúlj! Rángatja el a kölykét, aki barátkozna az állattal, fúj, megkarmol, koszos leszel, elkapsz valamit! Meneküljünk!

Én nagyon sajnálom ezeket a gyerekeket. Az állatok hihetetlenül sokat tudnak nyújtani, és ezek a szülők azt ültetik el a gyerekük fejében, hogy az állat egy potenciális veszélyforrás, egy rosszindulatú, mindig ártani készülő gonosz, aki a legjobb esetben is valami halálos kórral fertőzi meg a hozzáérőket. (Pedig lenne rá egy nagyobb összegem, hogy az emberek sokkal többet ártanak egymásnak, és sokkal több betegséggel fertőzik meg egymást, mint az állatok.) Ott vannak például a sógornőmék, akiknél négyből három gyerek fóbiásan retteg a kutyáktól, a negyedik csak azért nem, mert még túl kicsi hozzá, de szerintem max egy év, és eltanulja ő is. Teszik mindezt úgy, hogy soha egyiket sem harapta meg kutya, szerintem életükben hozzá sem értek egyhez sem. De egész életükben azt szívták magukba, hogy az állat egy felesleges, koszoló, veszélyes izé és az anyjuk jó sokszor el is szokta mondani a fülük hallatára, hogy hát igen, sajnos, az ő gyerMekei (brrr!) rettegnek a kutyáktól... Hát nem csoda. Én meg kurvára kezdem már unni, hogy egy kész tortúra beengedni őket a házba, hogy képtelenség megrendezni egy családi összejövetelt a kertben, mert a gyerekeik hisztériás rohamot kapnak, ha a Szetter tíz méternél közelebb kerül hozzájuk. A Szetter! A világ legszelídebb kutyája! Hát én előbb harapok meg bárkit, mint az a kutya. Kinek jó ez, most komolyan?

Nem kell szeretni az állatokat, nem kötelező tartani egyet sem. De úgy beállítani őket, mint veszedelmes szörnyeket, az egész egyszerűen szemétség a gyerekkel szemben. Nem csupán megfosztja annak a lehetőségétől, hogy megismerje az állatokat, és maga dönthesse el, érdeklik-e őt, de teljesen felesleges problémákat kreál - a környezet számára is - és alaptalan félelmeket ültet el benne. Erősen gondolkozom rajta, hogy elmegyek a falig, és többé nem leszek hajlandó megkötni a Szettert, aztán meglátjuk, mi lesz.

* Nem szeretnék hímsovinisztának tűnni, de az állattól pánikolást én még csak nőktől láttam. 

** Igen, vannak allergiás gyerekek. De egy olyan gyanúm is van, hogy az a kisebbség.

21 komment

Családom és egyéb

2017.03.06. 21:39 dívamacska

És azt mondtam már, hogy most már törpenyulunk is van? Egy miniteddy, kosorrú, lógófülű állat, akinek a frizurája egy az egyben olyan, mint David Bowie-nak volt a Fantasztikus labirintusban, Koboldkirályként. Az állatorvosnál* látta még a férfia a háznál a papírt, hogy a régi gazdái új gazdát keresnek a nyúlnak. Rögtön nagyon megörült neki, én meg rögtön nagyon nem,** úgy összevesztünk ott helyben a pultnál, hogy a recepciós csaj nem győzött hova nézni, végül én elviharzottam, hogy akkor inkább busszal megyek. Néhány óra gondolkodás után azt szabtam feltételül, hogy akkor jöhet a nyúl, ha szobatiszta. Az volt.

Az első utunk az orvoshoz vezetett vele (where else?), mert annyira elhanyagolt volt, hogy háromcentisek voltak a karmai és nem látott ki a szőrtől. A fazonírozás után nagyon megélénkült, roppant cuki, fent lakik az emeleten, a ketrece ajtaja mindig nyitva, jön-megy, kifejezetten társaságkedvelő, lop a gyerekek almájából és ügyet sem vet a macskákra, akik mijafaszez tekintettel a pofájukon laposkúszásban keringenek körülötte***, ha pedig megfordul, hanyatt-homlok menekülnek. A lépcsőn még nem tanult meg lejönni, de szerintem ez is csak idő kérdése. Az eredeti neve Müzli volt, de a Nagy kijelentette, hogy az nem jó név, és átkeresztelte: így lett a nyúl Csillagmüzli. Vagy ahogy mi hívjuk, Csé Müzli.

* Ahová mi hazajárunk, mint tudjuk. Mostanában azért, mert a Raktárosról kiderült, hogy leukózisos, ami gyógyíthatatlan, viszont legalább fertőző, így az összes maradék macskát szűrni, majd oltani kellett (összevissza valami nyolcvan rugó volt a gócpont kúrájával együtt, bagatell összeg), a Raktáros pedig élete végéig csak veseelégtelen macskák számára kifejlesztett gecidrága tápot ehet, amit dugdosni kell a többiek elől.

** Négy macska, egy vadászkutya, egy csőrdegenerációban szenvedő papagáj meg az egyébként is horribilis állatorvosi cehek mellé pont még egy dísznyúl hiányzik nekünk, gondoltam én elsőre. Igazából most is ezt gondolom, de mivel alapvetően én is szeretem, ha sok állat van a házban, túl tudok lendülni ezen.

*** Kivéve Lászlót, aki soha, ismétlem, soha nem megy fel az emeletre, így még egyszer csak találkozott a nyúllal. Szörnyen rigolyás egy állat az is.

Szólj hozzá!

Van a rossz forgatókönyv, és van a még rosszabb

2017.01.17. 22:09 dívamacska

Nem rossz, de most megmutatom, hogyan szorong egy igazi profi. Vannak a reális alappal bíró szorongások, amikről tanult kollégám már értekezett, és van az emelt szint.

Ma este például éppen a vacsorát készítettem a gyerekeknek, amikor a hűtőhöz menet bevillant, hogy ha most belépne az ajtón pár fegyveres, és felszólítanának, hogy félórám van összepakolni egy húszkilós csomagot, azután pedig családostul örökre eltakarodni ebből a házból, mihez kezdenék. Míg a kenyereket kentem, igyekeztem végigvenni, mi kellene feltétlenül. Iratok? Meleg ruha? Az beleszámít a húsz kilóba, amit a gyerekekre húzok? Úristen, és a kutya? Neki be kell tenni legalább egy konzervet, az rögtön fél kiló! Meg a macskák! Csak két hurcolónk van, abba tegyek négy macskát? (Itt bementem a szobába létszámellenőrzést tartani, és rémülten állapítottam meg, hogy a Báró úr nincs itthon, pedig huszonöt perc múlva indulunk.) Végül úgy döntöttem, a macskák maradnak, elég talpraesett állatok, mind tud egeret fogni és madarászni. (Ettől persze elszorult a torkom, hogy hamarosan örökre el kell válnunk.) Mibe pakoljak? A nagy hátizsák, az jó lesz, kábé meg is telik a húsz kilóval, aminek az összetételéről még mindig nem egyeztem meg magammal. Aranyunk nincs, se semmi eladható és könnyen vihető. Egyre nyugtalanabbul készítettem a kaját, nem lehetek ennyire béna, hogy nincs előre bekészítve egy menekülős bőrönd, pedig hányszor megfogadtam, hogy készítek túlélőcsomagokat az autóba meg a házba, meg mindenhová, szidtam magam.* Ekkor hirtelen egy még rémesebb lehetőség jutott eszembe: mi lesz, ha menet közben elkeverednek mellőlem a gyerekek? Szerencsére van itthon alkoholos filc, felírom a karjukra a számomat. Mintha érne bármit is, amikor apokaliptikus összeomlás van, jutott rögtön eszembe. Láttam őket lelki szemeim előtt, amint kétségbeesetten, elveszetten sírnak, körülöttük kavarog a menekülő tömeg. Helyben vagyunk, gondoltam, itt a "kedvenc" parám, a világ összes gonoszának kiszolgáltatott gyerekeim, én pedig tehetetlen vagyok, nem tudom megvédeni őket.

És folyton ez megy. Ha kivégeztem a hétköznapi szorongásokat, amiket az adóbevallás, a munka, az építkezés, az elkerülhetetlen halál, a betegségek, az életközépi válság és egyáltalán bármi, aminek cseppnyi köze van a realitásokhoz, tud kiváltani belőlem (ez az ébren töltött időm jelentős részét le is fedi), máris eszembe jut egy olyan, minden alapot nélkülöző horrorforgatókönyv, amit nem lehet ép ésszel kibírni. Kényszergondolatokban kurva nagy vagyok, ez nem sokat segít sajnos a szorongásaimon. Nagyon rossz ám minden alkalommal úgy állni a leeresztett sorompó előtt, hogy amikor elmegy előttem a vonat, én csak arra tudok gondolni - mit gondolni, látom magam előtt! -, hogy egyszer, egy, vagy öt, vagy tíz év múlva elcsapja az egyik gyerekem.

Ahhoz képest egész flottul menedzselem a hétköznapokat, szoktam néha könnyednek is érezni magam. (Ilyenkor hirtelen megértem, miért van annyi nyugtatófüggő a világban.) De talán csak azért, mert egyrészt szinte mindent meg lehet szokni, másrészt meg már rég megbékéltem vele, hogy vénségemre teljesen megtébolyodok, és utolsó éveimben egy párhuzamos világban bolyongok majd elveszetten. Legalább nem fog feltűnni, hogy nulla forint nyugdíjat kapok.

* Igazából azért nem készítek, mert attól tartok, azzal tényleg kontrollt veszítenék.

8 komment

Tudnak gyorsak lenni, ha akarnak

2016.12.20. 14:19 dívamacska

A múlt heti többszöri látogatásnak a Balesetin más eredménye is lett: mivel az alvásmegvonás és az állandó stressz kicsit szétszórttá tett, itt és most nem részletezett módon sajnos kábé öt teljes métert a forgalommal szemben haladva tettem meg egy egyirányú utcában. Tegnap már meg is érkezett a levél, hogy megbasztak 30 rugóra, fizessem be mihamarabb. Bárcsak minden ilyen ilyen flottul menne.

Szólj hozzá!

Ágyúgolyófutam

2016.12.12. 15:27 dívamacska

Csütörtökön ért az öt hónapja tartó emeletráépítés abba a fázisba, hogy a lépcsőházat egybenyitották a földszinttel, valamint kivertek idelent egy falat, meg három méter hosszan a födémet. Aki látott már falbontást, az tudja, hogy ennél mocskosabb, undorítóbb dolog nem történhet egy lakásban (pláne, ha három helyen történik egyszerre), talán még ha a falbontással egybekötve eltörik a vízvezeték a nappali alatt, azzal lehet fokozni. Így hát a gyerekeket négy napra lepasszoltuk a nagyszülőkhöz, mi pedig napokon át sittet hordtunk, gletteltünk, pakoltunk, térdig gázoltunk a kibaszott porban (és még mindig). Hónapok alatt volt időm megutálni az építkezéssel járó menekülttábori létet, ami most ért a csúcsára.* Minden tiszta kosz, még folytatódik a vakolás, burkolás, ez meg az, tudjuk, hogy megy ez gyerekekkel, egy élmény, hogy úgy mondjam.

És akkor vasárnap délelőtt a Kicsi eltörte a kezét. Pontosabban a jobb kezén a mutatóujját. Egészen triviális módon tette mindezt: ráejtett egy ágyúgolyót. Az apósom ugyanis ereklyeként őriz egy valódi, 1848-as ágyúgolyót. Ezt találta meg a Kicsi, a történet többi része homályos, mert szemtanú nem volt, a Kicsi pedig koránál fogva nem megbízható forrás. Annyit tudunk tőle, hogy: "kisiklottam". 

Mindenesetre a vasárnap estét a Balesetin töltöttük (where else?), majd ma reggel hét negyvenre(!) vittem vissza, az éjszakát pedig azzal töltöttem, hogy félóránként rohangásztam be hozzá, hogy függőlegesen felfelé tartja-e a sérült kezét, ahogyan azt nagyon-nagyon szigorún megparancsolták.

Mindemellé nem látok a takonytól, a fejemet mintha betonnal öntötték volna ki, aludtam nettó két órát, le vagyok maradva a melóval, minden pórusomban por ül, és mindjárt fel kell keltenem a Kicsit, hogy elmenjünk gyalog a szélviharban a nővéréért az óvodába, csak azt nem tudom még, hogy húzom át a lekvárosbödön méretűvé kötözött kezén a kabátujjat.

Kicsit várom már az év végét, na.

* A dobogó második fokán az a video van, amit a férfi a háznál készített arról, ahogy az étkezőben éppúgy esik az eső, mint odakint. Nem volt ugyanis éppen tetőnk.

2 komment

A YouTube új sztárja

2016.12.06. 12:09 dívamacska

Hogy én mekkora fasz vagyok. Meg legfőképpen lusta, a lényeg, hogy jól beszoptam. Van nálunk egy keskeny Duna-ág, amiben alacsony vízálláskor rendszeresen pár tíz centi vagy annyi se a víz. A kutyával a szigetről visszafelé jövet ezért én, mivel a szárazon álló gázlóhoz kerülni lusta vagyok, rendszeresen úgy kelek át, hogy nekifutok, és egyszerűen keresztülrohanok a vízen, ami - hála a gyors lábkapkodásnak - így nem folyik be a bakancsba. Most is ezt terveztem, csak totálisan szarul mértem fel a helyzetet. Illetve, ha őszinte akarok lenni, éreztem én, hogy nem fog ez menni, de, mint említettem, lusta vagyok. Azt terveztem, hogy az első szakaszon szokás szerint futok a vízben, majd a jeges részen szépen áttotyogok, hiszen úgyis csak pár centi víz van a mederben, tutira fenékig befagyott vagy majdnem.

Hát kurvára nem. Amikor a vizes részről megérkeztem a jégre, két szomorú felfedezést tettem: 1) a jégréteg kábé egy centi vastag, ergo nem tart meg és 2) alatta van vagy harminc centi víz. Vagy több. Szóval, az első lépésnél beszakadtam, mint a picsa, és lábszárközépig merültem a vízbe. Az egyébként is viseltes bakancsomat kurvára nem jeges vízben álldogálásra tervezték, ezért kétségbeesetten gyorsan tovább próbáltam menni, mire elcsúsztam, és beleültem a kétfokos vízbe. Derékig csuromvizes lettem. A helyzet szépségét fokozta a túlparton szemlélődő iskoláscsoport, akiknek az egyik fele röhögött, a másik segíteni próbált, ahogy anyázva talpra kecmeregtem és csúszkálva kivergődtem a partra, nyomomban a vidáman ugrándozó Szetterrel, aki persze rögtön sztároltatni kezdte magát a lányokkal. Akiknek amúgy köszi a zsebkendőket. Szerencsére a telefonom nem ázott szarrá, így gyorsan hívtam a férfit a háznál, hogy szélvészgyorsan jöjjön értem, és maradék büszkeségemet összeszedve igyekeztem emelt fővel és cuppogó bakancsban távozni a tett színhelyéről.

Szóval, ha valamelyik kislángos volt olyan szemfüles, és felvételt is készített a nap idiótájáról, jó szórakozást hozzá mindenkinek.

Szólj hozzá!

Majd én is süket leszek, amikor neked meg az autó kéne

2016.10.13. 22:04 dívamacska

Na, ezt tökéletesen átérzem. Nekem még az megy az agyamra, hogy évek óta papagáj üzemmódban nyomom. Csak mondom és mondom, szépen, ezerszer, és leszarják. Ott állok felettük, mondom, ne csináld, csinálják. Csakazértis. Néha leordítom a fejüket, néha csak nézek gutaütötten, néha átmegyek katatónba, csináld, leszarom, öljétek meg egymást. Néha zsarolok: ha te nem teszed meg, amire kérlek, engem sem fog érdekelni, amikor kakaóért nyüsszögsz. Néha magyarázok. Elmondom, hogy nekem sem jó folyton mások élete felett gyámkodni, és a hátam közepére nem hiányzik két további ember helyett gondolkodni, előrelátni és irányítani, de néhány évig még sajnos muszáj. Üveges tekintetek. És csinálják tovább az akármit, amit nem kellene, vagy nem, amit kellene.

Aztán tiszta és nyugodt pillanataimban* rájövök, hogy ez így nem annyira rossz azért. Sokkal nagyobb gáz lenne, ha mindig minden szóra engedelmeskednének. Ha nem munkálna bennük olyan erejű kíváncsiság, hogy inkább bevállalják a leüvöltést, de akkor is tudni akarják, mi van a baba belsejében és hogy meddig lehet kitolni a kisautót az asztal szélére leesés nélkül. Rossz lenne, ha nem lenne bennük makacsság és kitartás, ha nem tudnának annyira belemerülni a játékba, hogy észre sem veszik, hogy már megint úszik a fürdőszoba. Ha nem hinnének az elképzeléseik helyességében és nem akarnának mindig mindent kipróbálni. Végül is felnőttként ilyennek szeretném látni őket: akiknek vannak ötleteik, mernek megpróbálkozni velük, a saját fejük után menni, szembefordulni az álmaikért bárkivel. Ha pofára esnek, az se baj, majd próbálkoznak ismét.

Persze most sokkal egyszerűbb lenne nekem, ha kis kézi vezérlésű robotok lennének, akik rögtön csinálják, amit mondanak nekik, és nem kell semmit nyolcszor elmondani, mire eljut az agyukig, csak mert éppen halaszthatatlan vizsgálnivalójuk akadt egy idegen gyerek biciklijén, vagy mert muszáj végigkísérni egy csigát, amíg megkerüli a pocsolyát, és közben persze rohanni kellene velük úszásra. Az én dolgom sajnos az, hogy észben tartsam, hogy öt perc múlva kezdődik az úszás, az ő dolguk meg az, hogy minden érdekességre nyitott szemmel járjanak. A kettő naponta ezer konfliktusban csattan ki, nem is lehet másként.

Most úgy gondolom, így van jól, de csak mert már lefeküdtek és el is aludtak.**

* Egyik gyerek sincs a közelemben.

** Akkor persze anyáztam, amikor azért kellett bemennem, mert a Kicsi szerint a Tigris fázott, és pólót kellett rá húznom. Az agyamra mennek az ötleteikkel. De ha én próbálok úgy tenni, mintha a plüssállatok élnének, megvető pillantás kíséretében felvilágosíttatok, hogy ez csak egy plüssállat.

2 komment