Micsoda picsogást rendeztem itt tegnap! Mintha nem is én lettem volna. Soha nem voltam belé szerelmes, és kénytelen vagyok bevallani, hogy annyira nem is rázott meg ez a megcsalás dolog. Jöjjön már a tavasz, hogy felvehessek kisszoknyát meg magassarkú papucskát! Mondjuk ez nem teljesen veszélytelen dolog. Az utcában, ahol lakom, majd egy éve építkeznek. Ez nem mást jelent, mint száz rendkívül szemfüles munkást hihetetlenül jól szervezett riadólánccal, ami azonnal működésbe lép, amint megjelenik egy nőnemű, jelen esetben én. Még jól emlékszem a tavaly nyári mindennapos vesszőfutásra a vizslatóbizottság előtt. Legtöbbször nem szólnak semmit, csak leszúrják a lapátot, és álmodozva rátámaszkodnak. A legtöbb mondhatni úriember. Mégis képtelen vagyok megszokni, rendesen a torkomban dobog a szívem, de mégsem járhatok 30 fokban csadorban! De az igazán szép az, hogy azon a napon, mikor úgy tudok majd elmenni egy brigád előtt, hogy rám sem hederítenek, rögtön a Duna felé kanyarodok. Gondolkodom rajta, hogy az elegáns macskát megtanítom pórázon közlekedni, és együtt vonulhatnánk. Az lenne csak a látványosság!