marsbéli krónikák

Utolsó nap tiszteletemet tettem a szigeten, ami nem túl fényesen indult, mert fél órát vártam a bechermalacra a bejáratnál a tűző napon, és amikor már kezdtem rosszul lenni (a meleg az a dolog, amivel percek alatt ki lehet készíteni), megcsípett egy darázs is. Soha életemben nem voltam allergiás a csípésére, de évek óta nem volt hozzá szerencsém, ezért rögtön eszembe jutott, mi van, ha közben allergiám alakult ki, amiről nem is tudok, és perceken belül kimúlok anafilaxiás sokkban, amitől persze éreztem, hogy mindjárt pánikba esek, jaj, kihez forduljak segítségért, hol van már az a rohadt disznó, érzem, ahogy bedagad a torkom és lassan elkezdek fulladozni. Pár perc rettegős várakozás után belenyugodtam, hogy nem lesz itt anafilaxia. A rendezvényen inkább az ensz megfigyelők csoportjához sorolnám magunkat, öreges ide-oda mászkálás, vonszolódás a hosszúlépésekkel a mancsunkban a sziget egyik végétől a másikig, hátha valami jót is hallunk. Malac szerint a faithless unalmas volt, szerintem nem, de a kurva nagy tömeg miatt inkább átmentünk a mexikóiakra, akik most is klasszak voltak, csak tavaly már láttam. Sikerült megakadályoznom, hogy valami kéttagú ősdrumfaszomra elcipeljen, de bosszúból rossz felé kalauzolt (tudom, hogy direkt csinálta), eltévedtünk, és késve értünk lajkó félixre, de van igazság a Földön, mert én szépen végighallgattam, nagyon klassz volt, ő meg ezalatt csak bolyongott körbe-körbe, nem tudta, hogy hol van. Hogy hogyan sikerült eltévednie, mikor kettő méterre álltunk a színpadtól, rejtély.