marsbéli krónikák

Megnyugodtam. Lelkiismeretem megnyugtatandó, írtam Voltpasinak egy levelet (amit még nem küldtem el), hogy tudom, mekkora hiba volt nyáron puszta féltékenységből visszamenni hozzá, pedig az a csaj szimpatikus volt. Kívántam neki egy hasonlót. Meg leírtam, amit gondolok. Iszonyú erőről tanúbizonyságot téve egyszer sem írtam le a szájbarakott mocskos tetves riherongy kurvát mint tulajdonnevet, egyszerűen csak nő volt. Meg gazda. He-he. Holnap elküldöm. A végére odaírtam, hogy nem lepne meg, ha a gazdája is olvasná a leveleit és felügyelné a telefonját. Életemben először érzek ingert arra, hogy irgalmatlanul megrugdossak egy nőt, pedig én úgy gondolom, nincs szánalmasabb annál, mint ha két nő verekszik. Mondjuk ez nem verekedés lenne, csak verés. Azt akarom, hogy folyjon egybe a taknya-könnye-nyála-vére, hörögve fetrengjen és pusztuljon el a saját okádékában. Egyszerűen nem bírom tétlenül nézni, amit ez az idióta művel magával. Hamarosan egyedül marad. És a legjobban mindennek az álcázása idegesít. Mindezt szerelemnek hazudja a  cafat. Na, most megint ideges vagyok. Nem tudom, hogyan tűrik el emberek - pedig sok ilyen van - hogy ellenőrizzék az életüket. Nem sérti őket ez a paranoiás bizalmatlanság? Ennyire rossz nekik egyedül, hogy inkább a börtön? Mindenki meghülyült?