marsbéli krónikák

És szóba került tegnap éjjel a sövényes hátas. Évek óta nem ugrottam, mióta egyszer oly ügyesen sikerült elrugaszkodni, hogy a sövényt nem is érintve repültem át a túloldalra, ahol akkorát koppant a fejem valami keményen - gyanítom, betonon - hogy percekig csak feküdtem. A természet bosszút állt. Akkor nem kaptam agyrázkódást, bezzeg mikor a kutyám lefejelt, napokig hányingerrel küszködve, szédelelegve vergődtem, és mikor szégyenkezve elmeséltem az orvosnál, hogy mi történt, egyszerűen és rosszindulatúan kinevettek, még a kartonomra is ráírták, mi történt, gondolom a kollégák jókedvre derítése meg ilyenek miatt, a humor összekovácsolja a kollektívát, értem én. Persze mindez az őszi szünetben történt. Az őszi szünet legelső napjának reggelén, mikor kiléptem az ajtón, és lehajoltam Frankenstein kutyájához, hogy üdvözöljem. Sajnos, ő is nagyon szeret engem - ő az egyetlen lény, akiért nem szégyellek leplezetlenül rajongani, és megölelgetni bárki előtt, és külön hangon beszélek vele, na de ő meg is érdemli, kisköcsögök -, így felugrott, én hajoltam, és neki sokkal, de sokkal keményebb feje van, mint nekem. Mit ne mondjak, megroggyant a térdem. De szerencsére a szünet utolsó napjára elmúlt. Micsoda időzítés.