marsbéli krónikák

És betévedvén tegnap a gizmóba, rábukkantam egy nagyon hosszú, nagyon fekete, nekem való, kicsit fényeses kabátra, amit elsőre vissza is akasztottam, mert tévesen úgy ítéltem meg, hogy mintegy fél méterrel hosszabb nálam, de aztán mégis felpróbáltam, és ímé, nemhogy nem hosszabb, de kettő egész centiméter van a talpam és a kabát vége között, ami tökéletesnek lenne mondható, ha 1. én lennék Neo, 2. utcán kizárólag limuzinnal, egyébként meg habtiszta padlójú estélyeken meg a habtiszta padlójú übervillámban mozognék. Noha nem így van, és az életem, az anyagi helyzetem és az általam szívesen vagy kényszerből látogatott helyek, közterületek és igénybe vett járművek egyáltalán nem könnyítik meg a közlekedést vagy egyáltalán a létezést egy ilyen cuccban, ez természetesen nem akadályozott meg abban, hogy megvegyem, de előtte percekig forgolódtam a tükör előtt, majd tetszésem és beletörődésem jeléül (sokba került a rohadék) halkan közöltem a tükörrel, hogy bassza meg, mire az eladó a bolt végéből elkezdett röhögni, hogy tetszik, mi? Jól is áll. Ez megadta a végső lökést, így este már a csodálatos új kabátomban botladoztam, és csak az vigasztalt, hogy milyen geci jól nézek is ki én. Műanyag lányneo. Van hozzá naphellám is, tavasztól leszek csak igazán kemény köcsög, csak le ne pofozzanak a cigányok a 99-esről, mifelénk nem bírják az ilyen kis műmájereket.