marsbéli krónikák

Dühítenek az emberek, mert ostobák, rosszindulatúak, és holtbiztosak a hülyeségeikben.

Há-há. Lebukott a ribanca. Rajtakaptam egy sikertelen polcraugrási kísérleten. Még egy kávéscsészébe is belelépett, ahogy visszaesett. Ha szerencsém van, az utolsó két hétben már egyáltalán nem fog mozogni.

Csak kövéredik és nő, de az istennek nem lassul.

Azt a ravaszságot eszeltem ki, hogy mindenhol a lakásban, ahol nem szeretném, hogy a Dívamacska szüljön, előre elkészített, kibélelt kis ellőkosarakat helyezek ki. A macskák gyűlölik, ha meg akarják nekik mondani, mit, hol és hogyan kellene csinálniuk. Mint fajának nem tipikus…

Durvul a kiképzés a vakoknál. A Vakoda kertjében álló utazásgyakorlatozó villamos köré lövészárkokat ástak, melyek jelenleg tele vannak vízzel, és elszórva barikádokat mímelő macskakőhalmokkal tették számukra izgalmassá a terepet. Hogyan jussunk el forradalom…

Nagyon úgy tűnik, hogy a Dívamacska nem hazudtolja meg önmagát, miszerint intelligens, művelt állat, mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy az egyik könyvespolcon, a könyvek mögött fog szülni. Mindig bemászik oda, és hallom, ahogy rendezkedik, meg rugdossa a könyveket, hogy…

Öcsém vidéki munkásvárosban járván lekéste az utolsó vonatot, de természetesen nem esett kétségbe. Besétált az állomásfőnökségre, közölte, hogy ő bányász (ami igaz, és arrafele még van respektje az ilyennek), lekéste az utolsó vonatot, és különben is jó haverja…