Tegnap este rádöbbentem, hogy az elmúlt kábé félévben a családtagjaimon és a macskáimon kívül egy teremtett lélek nem lépte át a küszöbömet (na jó, egyszer vagy max kétszer, véletlenül). Még dugni is eljárok otthonról. Jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy nem is hívok senkit. Tény persze, hogy a barátaimnak a nyolcker széle már vidék, tehát oda nem jönnek ki, ha nem muszáj. Még továbbgondoltam, és setét jövőt vizionáltam, tekintetbe véve, hogy tegnap időtlen idők óta először lemondtam a standard kedd esti, oroszóra utáni piálást, ki is tört a pánik. Valószínűsíthetően szépen lassan mindenkit leépítek, kizárólag dolgozni fogok eljárni, rákattanok a sorozatokra, a szomszédnak is csak egy mordulással köszönök, egyre hangosabban fogok magamban beszélni, aztán felhagyok a munkával és a sorozatokkal is, egy idő után összeveszek a családommal, beszerzek egy csíkos hómleszszatyrot kidobott, de még használható dolgok gyűjtögetésére (természetesen kizárólag éjjel fogok gyűjtögetni), befogadok még ezer macskát a lakásomba, amiben addigra kikapcsolják a villanyt meg a gázt, mindig ugyanabban a ruhában fogok járni, és mikor meghalok, csak két hét múlva veszik észre, és szeméthalmon kell áttörniük, hogy elérjék a valaha tiszta ágyként funkcionáló mocskos szemétdombot, ahol évek óta nem mosdott, aszott testem hever élettelenül, és éhes macskák által megrágva. Hát így képzeltem el tegnap este az életem hátralevő évtizedeit. Aztán inkább gyorsan megnéztem a South Parkot, mielőtt kikapcsolják az áramot.