marsbéli krónikák

Azt magyarázza már meg egy hozzáértő, hogy miért történik olyan, hogy felkapcsolom a csillárt, mire kettő másodperces világítás után az egész kialszik a picsába, és nem lehet bele életet lehelni? Annyit én is tudok, hogy nem ég ki egyszerre nyolc égő. De az kurva isten, hogy nem vagyok hajlandó szerelőt hívni, madzagot cseréltetni, új csillárt venni, meg hasonlók, inkább fogom a partvisnyelet, és leverem a plafonról az egész szart a gecibe, elegem van a lakásfelújításból, szerelésből, cserélésből, pénzköltésből, abból, hogy soha nem lehet a végére érni, hacsak nincs kurva sok pénzed, inkább felgyújtom a picsába a tetves mocskos lakást, szétkergetem a macskákat, és elköltözöm a világ lakást nem igénylő melegebbik végére, ahol nem kell vigyorogva jól vagyokot hazudni, amikor a terhelhetőségem és a tűrőképességem hónapok óta a nullával egyenlő, és vészesen közeleg a pillanat, amikor egy nem megfelelő hőmérsékletű kávé miatt puszta fogakkal meg fogok ölni egy ártatlan pincérnőt. Mert gecire elegem van. A kibaszott szartaposásból, a hiába lefutott körökből, a meg nem lépett lépésekből, a saját ledönthetetlen falaimból, a csóróságomból, meg az egész kibaszott szarból. Abból, hogy mindenkinek egyre jobb, csak nekem egyre rosszabb. (És igen, bazd meg, ez vinnyogás. Meg se próbálj beszólni.)