marsbéli krónikák

Úgy szeretnék feltaláló lenni!

Rám pirított a malac, hogy ha már ragaszkodom a fröccshöz a jacuzziban, legalább rozéból igyam. Azért se. Legközelebb pálinkát is viszek be. És soha többet nem veszek fel magas sarkú cipőt. Halvány sejtésem sincs, hogyan megyek haza.

Minden más is pazar volt, gyerekek és kutyák falkái áramlottak balról jobbra, majd jobbról balra, apukák (és egyedülállók, ahol montag is csapattag volt persze) masszívan vedeltek, a csemeték nyugovóra és feleségeik hallótávolságon kívülre térte után pedig boldog ifjúkoruk húzósabb történeteit mesélgették részegen. Ismét sikerült reggelig csapkodni, és az utolsók között, nem teljesen emelt fővel elhagyni a csatateret. Majd következett a másnapos kocsitolás a szakadó esőben, kötésig érő sárban. Persze küzdelmünk a géperejű járművel teljesen sikertelen volt.

Remekbe szabott hétvégémen kiderült, hogy sosem lesz belőlem nagyvilági nő, a lelkem mélyén valami tiltakozik ellene. Ebből kifolyólag a jacuzziban henteregve is fröccsöt ittam. De legalább szívószállal.

Hazajöttem a birtokra, meglátogatni Frankenstein kutyáját. Szemmel láthatóan virgoncul van, de a gerinc nyaki részén húzódó majd 10 centis varrat miatt úgy néz ki, mintha ott lenne a zipzárja, amivel le lehet venni a bőrét. Mosáshoz.

"...Egy kínai férfi ekkor támadt a tüntetőkre, ütlegelni kezdte őket, és kilyukkasztotta léggömbjeiket." Azért ez durva. A léggömböket, na azt nem kellett volna...

Voltpasi aggasztóan sok éjszakára küzdötte be magát az ágyamba ezen a héten. Mondhatni minden este. Nem lesz ennek jó vége. De legalább már biztos, hogy nincs közöm a Szopásnapló szerzőjéhez. Egy ideig aggasztó korreláció mutatkozott életeink között - ezen a téren. Most viszom már látom, hogy neki az utóbbi időben annyira nem mennek jól a dolgai, nekem viszont...nyah...

És tegnap este ráadásul becsöngetett a kettővel odébb lakó néni, és az iránt érdeklődött, hazaért-e már a macskánk? Mint kiderült, a két kis patkány bejár hozzá a párkányról, ráadásul a múltkor alig tudta kikergetni a Dívamacskát. Egyszerűen nem akart távozni. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Felhatalmaztam, hogy nyugodtan kergesse őket söprűvel.

Tegnap este elkaptam az MTV-n a top 10 at tent, éppen kanadaiak voltak. Nosza, végigfutottam magamban a kanadai előadók listáján, majd lelkesen leparkíroztam a tévé előtt, abban a biztos tudatban, hogy hamarosan hallhatom Terence és Philip Shut your fuckin' face, unclefucker című megaslágerét. Nem hallhattam. Meg vagyok döbbenve; valami jelentéktelen szőke picsa volt az első. Hová lettek az igazi előadóművészek?

Most már azt is tudom, miért utáltam mindig azokat a reklámokat - és sajnos egyre több ilyen van - amikben kőgazdag, 23 éves, a szakmájuk területén már mindent elért, jóképű topmenedzserek adják elő, hogy a hihetetlenül stresszes melójuk és a rengeteg felelősség mellett is megőrizték játékos gyermeki énjüket, jó szívüket, őszintén imádják feleségüket, gyermekeiket (akiket a koruk alapján kb. 13 évesen hoztak össze az asszonnyal), és még ahhoz is van eszük, hogy kis- vagy többgyermekes család létükre hófehérrel rendezzék be a lakást. Igen, irigykedem. Én sosem leszek ilyen sikeres. Megbassza a ló.