marsbéli krónikák

Tegnap láttam egy tacskót kukáskabátban. Szegény kutyák egyébként is közröhej tárgyát képezik ruhában (tudom, hogy egyeseknek muszájból kell, mert vékonka az eredeti kabátkájuk), de azért nem kellene direkt rátenni egy lapáttal, és kukáskutyának öltöztetni. Kár, hogy nem tudtam alaposan megfigyelni, lehet hogy fényvisszaverője is volt. A tegnapi tornán rá kellett döbbenem - persze eddig is sejtettem, mi több, tudtam -, hogy fizikai állóképességem a nulla irányába konvergál. Rendkívül megalázó volt, hogy csak egy csajnak meg nekem nem kellett (mint kezdőknek) feltenni a lábsúlyt, és még így se bírtam az iramot. Ráadásul mindenütt tükör borítja azt a kurva falat, szóval akárhova néztem, saját szánalmas, utolsókat rúgó torzómmal szembesültem, amint próbálok nem grimaszolni, miközben úgy mozgok, mint egy lajhár, akit kergetnek. De nem adom fel, több megaláztatás úgysem érhet (hacsak magam alá nem pisilek kínomban), szóval megyek holnap is. Mindezt megünnepelendő, meg mert megérdemlem, éppen csokit eszek. Meglehetősen akadoznak amúgy a dolgaim. Most, hogy lenne időm a fordításokra is, no megbízás, bezzeg ősszel nem egyet le kellett mondanom, mert nem fért be az időmbe. Mindez leginkább anyagi vonzatait tekintve aggasztó, ha gazdag lennék, leszarnám, bár szeretem ezt a melót. Hajjaj. Lassan összecsapnak a hullámok...elmerülök a munkanélküliség és az adóhátralék tengerében, és egyszer csak az utcán eszmélek, nincs egy fogam se, csak egy pár pillepalackom szittyóval.