Hosszú évek óta keresem a választ az emberi viselkedés eme furcsa elhajlására, mely legalább olyan megmagyarázhatatlan számomra, mint amilyen értelmetlen. Vidéki egyetemre járván éveken keresztül figyeltem az utasok egy tipikus csoportját a vonaton. Mindenki, aki rendszeresen utazik Debrecenbe, tudja, hogy Hajdúszoboszló és Debrecen között kb. 15 perc az út. Nem kell hozzá sokéves tapasztalat, hogy hamar rájöjjünk, bőven elég akkor elkezdeni készülődni, mikor a vonat már a városban jár, még így is kényelmesen le tudunk szállni. Csakhogy! Arra a megállapításra jutottam, hogy sokak számára a tapasztalat mint olyan, nem létezik. Ezek a lények (arra is gondoltam, talán ufók) abban a pillanatban, hogy Szoboszlón megmozdul a vonat, pánikszerűen felugranak - már előtte is látszik rajtuk a feszültség, kéne már készülődni - pillanatok alatt összepakolnak, kirohannak az előtérbe és 15 hideg percen át fagyoskodnak az ajtó előtt Debrecenig. Cselekvésük annyira kényszeres, hogy még azt sem képesek elviselni, hogy a helyükön várjanak, kétségbeesetten és konok kitartással kinyomakszanak az előtérbe még akkor is, ha ott már rengeteg, hasonlóan pánikban vergődő szerencsétlen gyűlt össze. Lerí az arcukról a rettegés, a "jaj-csak-nehogy-ne-tudjak-leszállni" ősi félelme. A tapasztalati tények nem játszanak szerepet a döntéshozatalukban, fel kell tehát tennem a végső kérdést: hogyan maradhattak életben? Nem kéne az ilyen viselkedésnek kihalnia? Mi ebből a haszon? Ezt a típust még fontolva haladónak sem nevezném, de még kiváró, a többiek viselkedésére játszónak sem. Honnan ez a görcs? Mitől félnek? A furcsa az egészben az, hogy - fent részletezett megnyilvánulásukon kívül - semmiféle közös vonása nincs a nyáj tagjainak, koruk, nemük, feltételezett végzettségük stb. alapján. Úgy tűnik, bárkiből válhat leszállási fóbiás. Aki tudja a magyarázatot, írjon. Köszönöm.