marsbéli krónikák

Tegnap kihelyeztük a tengerimalacot a szobába, hadd legelésszen kicsit szabadon. A macskák ilyenkor mindig izgalomba jönnek; ha bent van a kalickájában, már megszokták, de az apró léptekkel le-föl siető jószág felébreszti bennük a vadászt. A malac szabadnapjai tehát úgy néznek ki, hogy miközben tevékenykedik a szobában (értsd: rombol), két testőr követi árnyékként, még a földre is lehasalnak, mint a vadászó oroszlánok. Időnként előugranak, rácsapnak a malac hátára vagy fejére, nem bántásiból, látszik, hogy nem tudják hova tenni, milyen isten csudája lénnyel állnak szemben. A malac ilyenkor kattogtatja a fogait és riasztó hangokat ad ki. Egyébként nem bántják egymást. Illetve erős a gyanú, hogy a malac már bántotta a macskákat (egyszer az egyik sántítva jött ki a szobából, előtte pedig láttuk, hogy direkt belógatja a lábát a terráriumba), mindenesetre látszik, hogy a kis gengszterek meglehetős tisztelettel bánnak a vén trógerral, pedig együtt lebirkózhatnák.