Ma kora reggel - míg a láztól ájuldozó lakótársamat kísértem orvoshoz - elmentünk a régi, angyalföldi puttó albérletünk ablakai alatt. A redőnyök ugyanúgy állnak, mint mikor nyáron utoljára láttam. Nem tudták eladni. De ki sem. Nagyon szerettünk ott lakni, pedig a ház egy rothadó romhalmaz volt gettó stílusú lépcsőházzal, alkoholistákkal, kövér öreg nénikkel, akik álló nap a gangon támasztották a dülledező korlátot, pletykáltak és bámulták a szőnyegporoló fölött tollasozó nagydarab, ámde félmeztelen kancigányokat meg a sivítozó porontyokat. A szomszéd néni szegény, érdekes volt vele beszélgetni, nem reagált semmire, csak mondta a magáét, mi meg hát igeneztünk neki, de azért időnként hozott egy kis rántott patiszont, benyújtotta a rácson, az ajtó nyitva volt, bárki beordíthatott. Ha műsor volt a szembeszomszéd alkeszasszonynál, mi is kint nézelődtünk, a gondnok srác mellénk könyökölt, percre megmondta, most milyen jelenet következik, látta már párszor, az asszonyság meg nemigen változtatott a szokásain. Elérzékenyedve néztük az ablakpárkányt, ahol a cicákok spacíroztak, emlékszel, mondtuk, mikor a Dívamacska hősiesen megmentette a Tarkamacskát, oda volt szegény bebújva a virágosláda mögé. Meg mikor folyton kiestek az ablakból. Megállapodtunk, hogy azért az kicsit rosszul esett, hogy a munkásoktól nem kaptunk virágot, mikor eljöttünk. Itt bezzeg nincs körfolyosó, nem ismerünk senkit, lőnek a ház előtt, véres járdán kell hazajönni és minden kutyaszaros. Nem hat meg, hogy jómódú zsidó környéken lakom. Azt hiszem, proli vagyok. Genetikailag.