marsbéli krónikák

Mikor egyetemre jártam, az életünket megkeserítő egyik követelmény volt a négy félévnyi tesióra, ami nélkül nem adtak diplomát. (Felháborító, hogy huszoniksz évesen nem hagyják az embernek eldönteni, akar-e mozogni. Természestesen nem akartam, de nem is lehet elvárni, hogy ha hatkor támolygok haza a kocsmából, nyolckor már bent szaladgáljak egy tornateremben.) Nyolcszor vagy kilencszer vettem fel a tesit, mire ötödéven sikerült teljesíteni a követelményt. Ebből egy félév volt a jóga, amit sok száz másik kétségbeesett tétékáshoz hasonlóan azért vettem fel, mert nem kell ugrálni, és voltak gyakorlatok, mikor feküdni kellett a földön, ami egy rövid szunyókálás lehetőségét rejtette magában. Erre sokan ráébredtek, mert minden órán kábé 300-an nyomorogtunk egy olyan ügyesen megtervezett tornatermeben, aminek - nem túlzok - öt centire lehetett nyitni az ablakait. Ennek megfelelően az egyik órán egy csaj rajtaütésszerűen döngve kidőlt a sorból, de akkora csattanással, hogy a többen majdnem mellédőltek ijedtükben. (Mellesleg, aki elájul, az úgy dől el, mint egy krumpliszsák, nem szabad hinni a finoman elalélós múbalhéknak, ez is tipikusan szánalmas női fegyver). Mikor a csajt felvakarták, intelligens jógaoktatónk közölte, hogy ez azért volt, mert túl sok a levegőben az oxigén, ami nem tesz jót az agynak. Azt gondoltam, hülyéskedik, de nem, többször elismételte a teóriáját. Azóta nem hiszek a jógában. Csoda, hogy még élek egyáltalán.