marsbéli krónikák

Tíz évvel ezelőtt volt szerencsém közelebbről megismerkedni az Illatos úti Állat-egészségügyi Teleppel. Miután egy héten át hiába kerestem gazdát a szemétdombról összeszedett három kutyakölyöknek, anyám zord utasításának megfelelően el kellett őket szállítani. Mivel senki nem tudott felvilágosítást adni állatmenhelyről (akkor még kevesebb is volt), mit sem sejtve bevittük a három kölyköt. Mit tudtam én, hogy itt nyolc nap után elaltatják a kutyákat. Állati mázli, hogy pont ott toporgott egy pasi a fiával, akik úgy megörültek annak, hogy a kölykök még nincsenek regisztrálva, ezért teljesen ingyen elvihetők, hogy a két kanit el is vitték házőrzőnek. Én akkor már természetesen bőgtem, a fiatal cigánylány, aki foglalkozott velünk, és baromi rendes meg kedves volt, kérdezte, hogy be akarom-e kísérni az utolsó kiskutyát a kennelekhez, szóval sirdogálva elindultam utána. Na, az nagyon durva volt. Mocskos, lepusztult, agyonzsúfolt ketrecek, bűz, ricsaj, és mindenek tetejébe végig a lábunknál ugrált egy teljesen torzszülött lény, mint valami nyúl-kutya keverék, és iszonyú elkínzott tekintettel bámult felfelé folyamatosan, szóval mikor odaértünk a kölyköknek fenntartott ketrechez, elkaptam a nő vállát, rárivalltam, hogy adja vissza a kutyát (igazság szerint inkább csak makogtam, már taknyom-nyálam egybefolyt), ő szó nélkül visszadta, én pedig megfordultam, és bőgve elrohantam, teátrálisan szorítva magamhoz a vinnyogó kis szőrcsomót, aki sejtésem szerint most éppen a vidéki birtok előszobájának radiátora előtt pöffeszkedve horkol, és meg se mozdul, ha anyám ráparancsol, hogy húzza be a lábait, mert nem lehet tőle bemenni a kamrába.