marsbéli krónikák

A Dívamacskának hamarosan gyerekei lesznek, most már tuti. A péntek éjszakát a pincébe zárva töltötte, mert valaki rázárta az ajtót, és mire szombat reggel kiszabadítottam, már tüzelt. Kint óbégatott a gangon, mondtam is neki, hogy nézel ki, tiszta szürke meg poros a bundád, eriggy, mosakodj meg, így nem csoda, ha nem kellesz senkinek. Vasárnap hazatérve első dolgom volt, hogy ismét kihajítsam a gangra, mit érdekel engem, ha felcsinálják, csak kussoljon már. Be is pasizott. Persze a környék legnagyobb lúzerével gazsuláltat, Öcsinek a vörös-fehér haverjával, aki mindig be akar hozzám költözni. Csórikám érdekesen udvarol, ahányszor kinéztem rájuk, egymás mellett kuporogtak, egy büdös szót nem szóltak egymáshoz, rá se néztek a másikra, de ha felvettem a Dívamacskát, hogy felhozzam, a vörös-fehér sírva fakadt, és nyávogva jött utánunk, a Dívamacska meg a gangról nézett rá lefelé, és szívet tépően nyávogott. Úgy meghatódtam, hogy ismét leengedtem, és mire indultam munkába, azt kellett látnom, hogy az a büdös huligán a lépcsőházban próbálja megdugni a Dívát, aki nem tanúsít ellenállást. Rájuk pirítottam, hogy legalább húzzanak a kukák mögé, ne itt szégyentelenkedjenek.