Öcsi tegnap éjjel fennragadt a negyedik emeleti gangon. Csak a jóisten tudja, minek ment fel oda, és hogyan jutott ki, de mindegy is. Hallottam, hogy nyávog, de mivel minden gang elejét ajtó zárja, nem óhajtottam magamra haragítani senkit azzal, hogy éjfélkor becsöngetek: legyen oly jó, és adja vissza a macskámat. Reggelig kibírod, közöltem felfelé meredve a sötéttel, és nyugovóra tértem. A Dívamacska persze nem bírta ki, hogy ne ártsa bele magát mindenbe, álló éjjel ki-be járt - már ezzel elrúgta a pöttyöst -, gondolom tartotta a lelket Öcsiben, akit amúgy utál. Pitymallatkor kimásztam a lapostetőre, felkémleltem, látom ám a borzas szürke fejet lefelé meredni, nyávog is az isteneadta, a szív szakad belé. Összébbhúztam a neglizsémet, és elindultam megmenteni. Naná, hogy a Dívamacska is jönni akart, így mikor becsukódott az orra előtt a gangajtó, azonnal elkezdett ordítani, de még a negyedikre érve is rezegtek az ablakok. És mit kell látnom? A büdös Öcsi nyugodtan lejöhetett volna, mert csak a rács volt zárva, az ajtó nem, csak ő nem mert, mert lelke van neki. A sarki lakás nyitva állt, valami népek múlatták az időt odabent komótosan (05:50 volt), akik közölték, hogy szegény állat (persze, szegény) egész éjjel ott sirdogált, nem mer kijönni. Honnan, bazmeg, egy gangról, megáll az eszem! Előzékenyen kinyitották nekem a rácsot, persze nem győztem elnézést kérni, milyen égő már ez az egész, erre a büdös Öcsi nem elkezdett bemenekülni a gang végén felhalmozott izék és dolgok nagy kupaca alá? Én azonban elkaptam, és lehurcoltam az elsőre, ahol azt kellett látnom - és hallanom -, hogy a Dívamacska a tettek mezejére lépett, a laposon át lement az udvarra, nehogy kimaradjon, de ott nem voltunk, vissza akart jönni, de a lépcsőház ajtaja zárva volt, a tetőn át meg lusta ehhez, meg neki is lelke van, ezért az egyedüli megoldáshoz folyamodott: üvöltött. Az udvaron. Betettem Öcsit a gangra, aki nyilván azonnal sírni kezdett, amint becsukódott mögöttem az ajtó, de addigra már nem láttam a pipától, leviharzottam a rohadt feketéért, mielőtt valaki kettéhasítja a fejét (amit megérdemelt volna, magunk közt szólva), és ajtót nyitottam neki. Természetesen előbb szimatolni meg körülnézni akart, rögtön nem volt olyan sürgős a hazatérés, de én irgalmat nem ismerve felhajtottam az emeletre, közben olyan ocsmányul káromkodtam, mint ritkán, pedig tudok. A gangra érve nyilván azonnal összeverekedtek - biztos a viszontlátás öröme -, aztán meg nem akartak bemenni a lakásba, de addigra már nagyon kevés választott el a jól irányzott rugásoktól, és ezt szerintem ők is érezték, mert némi visszafojtott, ám rendkívül fenyegető sziszegésnek engedelmeskedtek. Miután végre sikerült behúzni magunk után az ajtót, közöltem velük, hogy most aztán végképp elegem van belőlük, takarodjanak reggelizni, aztán tűnjenek a szemem elől, büdös picsába, komolyan. Ilyen kibaszott műsort kora hajnalban.