marsbéli krónikák

Inkább meg vagyok döbbenve, mint el vagyok szörnyedve. De már lassan az utóbbi javára billen a mérleg nyelve. Igazán sosem hittem el, hogy egyszemélyes indiántörzs, meg iszkolós-menekülős vagyok, de most kénytelen vagyok rájönni, hogy addig játszottam egy szerepet, hogy már nem tudok kiszállni. Képtelen vagyok őszinte lenni, képtelen vagyok hinni, képtelen vagyok megragadni a jó dolgokat, képtelen vagyok nem hagyni elmenni mellettem mindent. Annyira rettegek a reggelektől, a hideg ürességtől a gyomromban, a váratlanul rámtörő pillanatoktól, amikor úgy hasít belém a veszteség fájdalma, hogy csak állok az utcán, a villamoson, a boltban, képtelen vagyok megmozdulni, kérdésre válaszolni, ránézni bárkire, csak szeretnék lassan letérdelni, szorosan átölelni magam, aztán az oldalamra fordulva feküdni, és többet nem felkelni. Annyiszor átéltem, és mindig tettem, hogy nincsen semmi baj, mindig vállat vontam, és továbbmentem, mert én erős vagyok, mert nekem nem lehet. Sosem tudtam igazán kibeszélni magamból a fájdalmat, a csalódottságot, a megbántottságot, a féltékenységet, mert nem értek hozzá, mert nem illik hozzám, mert kinevetnek, mert azt nem lehet, hogy én bánatomban egy kocsmában bőgjek az asztalra borulva. Ha egyszer, egyetlenegyszer megtettem volna ezt igazán őszintén, ha egyszer igazán őszintén azt mondtam volna, hogy igen, kibaszottul fáj, nem félnék annyira a reggelektől. És szar rájönni, de elkéstem az őszinteséggel. Már csak meneküléssel tudok reagálni. Megint. Totál. Elbasztam.