marsbéli krónikák

Tegnap este visszajött a fekete macska. Mikor kiléptem a szobából, ő épp a konyhában táplálkozott. Rákiabáltam, erre eliszkolt a menyétajtón át. Egy darabig dohogtam, aztán eszembe jutott, milyen esetlenül menekült, ami biztosan azért volt, okoskodtam én, mert nagyon sokat éhezik, és le van gyengülve, és tutira nagyon félt is, hogy be kellett jönnie a konyhámba, mert mindig kiabálok vele, de az éhség végül győzött. Summa summarum, tíz másodperc alatt meggyőztem magam, hogy szívtelenül elüldöztem egy éhező, kóbor állatot, aki csak otthonra és melegségre vágyott, pedig jutna neki is ott, ahol már kettőt etetnek, de nem, én közönyös kispolgárként ragaszkodtam a nem vagy az én macskám, nem tartozom érted felelősséggel és nem költök rád öt forint értékű macskakaját hozzáálláshoz. Így hát bűntudattól hajtva kitettem a gangra egy nagy tál kaját. Azt hiszem, eldőlt a sorsom.