marsbéli krónikák

Ma ismét elhurcoltuk Frankenstein kutyáját a szakorvoshoz, aki még éppen Budapesten, kis rosszindulattal már Solymárfasza-alsón rendel. Már a kapuban gyanakodott, ismerős volt neki a hely. Majd egy órán át nyúzták, és a jókedvet megalapozandó rögtön az elején be is idegesedett: mikor belenyírtak a szőrébe, odakapott a doktornőnek, amit ő egy szájkosárral honorált, amin Frankenstein kutyája úgy felhúzta magát, hogy majdnem hisztériás rohamot kapott, de végül sikerült mintát venni a daganatából, bár a napszemüvegem lencséjéről is lógott az odakent nyálába beletapadt szőre. Boldogan iszkolt volna az ajtó felé, mikor rajtaütésszerűen berángattuk röntgenre, na az volt az igazi kaland, mert azt már végképp nehezen tolerálta, hogy feltettük egy asztalra, az oldalára fordítottuk, és kecses pózba próbáltuk merevíteni, de végül öten csak lefogtuk, apám kapott ólomkötényt, úgy nézett ki benne, mint a Madárvédő Golyókapkodó, aztán a doktornő kiáltott, hogy futás, és mindenki tülekedett kifelé, csak apám meg a pribék meg a lefogott Frankenstein kutyája maradtak ott. Aztán mikor elmúlt a röntgenveszély, visszatódultunk, lesegítettük a sokkos állapotú állatot az asztalról, aki addigra annyira megorrolt, hogy nem hagyta magát megvesztegetni az asszisztencia által felkínált vigasz kutyatáppal, de végül tőlem csak elfogadta. Soha ilyen gyorsan nem kapart még befelé a kocsiba. Jövő héten valószínűleg műtét.