marsbéli krónikák

Két nappal ezelőtt elegem lett, és leengedtem a kipöckölt menyétajtót, faszom fog egy hússzor huszas lyukat hagyni télvíz idejében a falban, tanuljátok már meg nyitogatni azt a szart, rivalltam a dögökre, és bevonultam tévét nézni. Öcsi nem sokkal később megjelent az ágy előtt, és csipogva követelte, hogy azért ezt már mégse, és most azonnal engedjem ki, ha már a kényelmes kis ajtajukat befalaztam. Mutogattam neki egy órán át, hogy hogyan kell kimenni, de nem és nem, fél tőle, mert csapódik, meg orral kell megnyomni, jaj istenem, most mi lesz. Több órán át gyűrtük egymást; én nem nyitom ki neked az ajtót, boldogulj magad, vicsorogtam rá a paplan alól, ő meg cincogott rendületlenül, aztán mikor már aludtam volna, a bajszával is terrorizált, így végül megadtam magam, és kiengedtem. A te bajod, ezentúl mindig rám leszel szorulva, ha ki meg be akarsz menni, ordítottam utána a süvöltő szélbe. (A Díva viszont hallgat az idők szavára, kifelé már majdnem tud menni, hallottam, ahogy böködi a lengőajtót az orrával. Egyszerűen nem fér a fejembe, mi a fasz bajuk van a menyétajtóval. A világ összes kutyája és macskája esetében remekül működik, kivéve ezt a kettőt.)