Az elméletem, miszerint egy pocsék év csak szarul érhet véget, bebizonyosodni látszik. Minden egyre rosszabbul megy, ami némi elégedettséggel tölt el, egyrészt mert lám, igazam van, másrészt mert mindez érezhetően csökkenti az ember étvágyát, ezért nem esik nehezemre betartani a karácsony előtti kisböjtöt, konkrétan nem akarok enni, ami nálam a komoly válság jele. Ennek a konstatálása furcsa mód némi vidámsággal tölt el. Ilyenkor szokott ugyanis előbb-utóbb az történni, hogy egyszer csak elkezdek nem foglalkozni szabályokkal, udvariassággal, elvárással és legfőképpen imidzzsel, nyilvános jeleneteket rendezek, férfiakat molesztálok nyíltan, belevetem magam a piálásba, a következmény szó törlődik az agyamból, és rövid időre tökéletesen megvalósítom az élj a mának jelmondatot. Olyan, mint egy mániás fázis, de mégsem az. Csak egy levezetés, aminek óhatatlanul meg kell történnie néha a magamfajta belülről agyonkontrollált, túlanalizáló és mindent elnyomó emberekkel, különben jön a konyhakésfelkapás a K. Sándorné ablaka alatt álló, műanyaglappal fedett nagyméretű kerti asztalról. Hamarosan kezdődik a buli, érzem.
