marsbéli krónikák

Miként az megjósolható volt, az életminőségem meredeken zuhan, amióta lezártam a menyétajtót. A Dívamacska azóta gyakorlatilag ki sem dugta az orrát a lakásból. Ha kinyitom előtte az ajtót, hogy menjen ki egy kicsit játszani, csak gyanakodva néz, és nem moccan. Mindez nem érdekelne, mert egy hülye hisztis picsa, de az éjszakai műsorok kezdenek rohadtul kifárasztani. Nem elég, hogy hetek óta minden éjjel felébredek, hogy csak egy jó másfél órás szorongásos roham után tudjak ismét elaludni (Ez az év sem sikerült valami jól, és a vége az eddigieknél is szarabbnak ígérkezik. Mindenestre mindig csodálattal tölt el, ahogy az agy reflektál a dolgokra, és sajnos nem lehet átbaszni.), amint nagy nehezen visszaalszom, ez a rothadék elkezd dúlni a konyhában. Nekivadult földimalacként ás az alomban, tépi a karmaival az almoszsákot, megpróbálja felszedni a járólapot, miközben felborítja az összes macskatálat, majd tárgyakat lökdös le az asztalról. Végül, önmagától teljesen pánikba esve, ámokfutásba kezd: be a szobába, ki a szobából, majd elölről az egész. Aztán mikor reggel kialvatlanul és nyűgösen kikecmergek az ágyból (a Dívamacska ekkor persze jóízűen alszik a meleg konvektoron, de legközelebb le fogom lökni), és ajtót nyitok Öcsinek, aki a szemrehányás élő szobraként kuporog a lábtörlőn, és rám se nézve beront reggelizni, akkor mindig elgondolkozom, hogy mindkettőt kivágom tavaszig a gangra, és egy gonddal kevesebb.