E heti hisztérikus kirohanásunk témája: a mértéktelen szmájlihasználat. Számomra majdnem olyan elviselhetetlen jelenség, mint amikor minden mondat végére felkiáltójelet illesztenek, de erről már kifejtettem a véleményem. (Figyeljük meg azonban, hogy e két fertelmes szokás sokszor együtt van jelen bizonyos emberekben, de most nem fejteném ki, mit tennék ezzel az embertípussal, mert ez nem egy náciblog.)
Először is szögezzük le, hogy a szmájli mint olyan, egy szükséges rossz. Mivel írásban folyó, esetenkét ráadásul kapkodós kommunikáció során nehezebb a szöveg árnyalása, szükséges lehet - de persze sosem kötelező - időnként egy-egy szmájlival tompítani vagy megerősíteni a mondandónkat. Erre való ez a kis basz, nem többre. Ennél fogva a mosolygós, a gonoszul vigyorgó és a cinkosságot erősítő kacsintós szmájli doszt elég, többel sosem kell operálnunk. Igen, a sírós is mehet a levesbe, mert akinek nem sikerül leírnia betűkkel, hogy szomorú valami miatt vagy sajnál valamit, azzal egyébként sem szabad szóba állni. Kevés dolog révén tudjuk tehát annyira elhitetni az olvasóval magunkról, hogy Michael Jackson lelkével és érettségével megáldott debilek vagyunk, mint ha egyetlen mondatba számos hajrázó, koporsóvivő meg istenfaszát szopó szmájlit illesztünk. Az igazi humorérzék teljes hiányára is tökéletesen rámutat ez a szokás, hiszen milyen humora lehet annak, aki viccesnek talál egy metálos szmájlit. (Bár a férfiakra ugyan kevésbé jellemző ez a szokás, de azért segítő szándékkal elmondanám, mit vesz le a szerencsétlen olvasó, ha egy férfi tollából származó sokszmájlis levelet olvas: ez buzi.) Aki úgy érzi, ettől lesz jófej, ne adj isten, aranyos - mondhatni: cuky -, sürgősen ábránduljon ki magából, engem pedig végképp senki se zaklasson szmájlikkal teletűzdelt levelekkel, mert végigvágok a hátán egy kurva nagy bottal, aztán gondolkodhat hason fekve egy hétig.
