Ha ülök az ágyam szélén, és kinézek az ablakon, csak egyetlen házat látok, azt is csak oldalról, és nem is teljesen. Az egyik harmadik emeleti ablakot pár napja valaki rengeteg színes karácsonyi izzóval díszítette fel, melyek esténként hol kigyulladnak, hol elalszanak. Ráadásul valamilyen oknál fogva szinte mindig csak ebből az ablakból jön fény, a ház többi része töksötét. Szakasztott olyan az egész, mint a 28 nappal később-ben, amikor az a férfi meg a kislánya a toronyház tetején lévő lakásukba zárkóztak be a zombik elől, és rengeteg villogó karácsonyfaizzóval jeleztek a többi túlélőnek. Ezért az utóbbi napokban, ha ülök az ágyam szélén, és kinézek az ablakon, egy zombifilmben érzem magam. Azt játszom, hogy hogy el vagyok vágva a világtól, senkimről sem tudom, él-e vagy zombi-e, és magányosan kényszerülök szembenézni a pusztító hordákkal, akik valószínűleg már az udvaron és a parkban ólálkodnak. Úgy belehergelem magam, hogy hosszú ideig nem merek megmozdulni, és kényszert érzek az összes lámpa lekapcsolására, nehogy észrevegyenek a zombik. Aztán jó esetben bejön valamelyik macska, aki nem tudja, hogy éppen szörnyű veszélyben vagyunk, és hogy óvatosnak kellene lennie, és nyávogva jelzi, hogy éhes, és akkor véget ér a privát zombifilmem, mert mennem kell etetni.