Van az a tulajdonságom, hogy szinte az összes álmomra emlékszem, gyerekkorom óta, némelyikre élesebben, másokra kevésbé. De ma reggel arra kellett rádöbbennem, hogy az álomtárolóm valószínűleg kezd megtelni, mert mikor félálomban megpróbáltam felidézni a múlt éjszaka képeit, pár másodperc után mindig más, régi álmok jelenetei tolakodtak oda, és én elveszítettem a fonalat. Most nem emlékszem, mit álmodtam, és ez nekem szokatlan és rossz, plusz ijesztő is volt, ahogy a régi jelenetek felbukkanásakor mindig hozzágondoltam, hogy na, ezt kábé két éve, ezt meg a múlt héten álmodtam. (Túlzottnak érzem csöppet az agyam buzgalmát ezeknek a dolgoknak a tárolása terén, értelmesebb dolgokban is jeleskedhetne, de hát ezt dobta a gép. Viszont az talán már érthető, miért kezdem a fogamat csikorgatni, ha valaki megpróbálja elmesélni nekem egy álmát.)

Van tehát egy tökéletesen felesleges képességem, mint az autistáknak a Kiömlött Gyufák Megszámolása Rápillantással meg a Milyen Napra Esett 1909. június 3-a típusú bohóckodások. Most viszont elképzeltem, milyen lesz, amikor az álmok lassan elborítják az agyam. Előbb csak az agykéreg megy át teljes egészében álomtárolóvá, ami eleinte viccesnek ígérkezik, mert egy ideig valószínűleg olyan lesz, mintha kizárólag LSD-n élnék, aztán leépülök szellemileg, utána elveszítem az érzékelés és a mozgás képességét is. Ezután csorgatom a nyálam még egy darabig, és magam alá hugyozok, miközben az álmok már a létfontosságú vegetatív központok felé terjeszkednek, hogy végül megfojtsák mondjuk a légzőközpontot, én meg jól megfulladjak. Kíváncsi vagyok, mi lesz a fulladás oka a boncolás szerint.