Megdöbbentő, egyben szokatlan fordulat: újabb macskával gyarapodtunk, remélem, nem örökre, csak a szokásos javító-nevelő intézet. Én persze ott se voltam, amikor a csontsovány kis csimasz kiszabadult az alkoholista hajléktalan asszony karmai közül, de mégis én lettem a balek, aki hazavitte, nyilván. Szörnyű tapasztalatai lehettek az emberekkel, mert az első két nap csak enni meg szarni jött ki az ágy alól, aztán már egyre többet játszani is, de megközelíteni nem lehetett, kivéve a vasárnap éjszakát, amikor egész éjjel az ágyon aludt, kettőnk között (mennyire kurva kényelmetlen is ez, istenem), de hétfőn már ismét menekült. Aztán egy időre összezavarodtak a dolgok  a fejében, például ha elkaptam, hogy kitegyem a szűrét a szobából (átkozott macskaszokás, hogy reggel hat és kilenc között feltétlenül zörögni kell valamivel), azonnal elkezdett dorombolni, közben kapálózott, hogy tegyem le. Mára mintha eldöntötte volna, hogy én nem vagyok ellenség: jön utánam, lehet simogatni, de még sokszor megijed. (Amúgy a Díva gyűlöli, Öcsi fél tőle, szóval megy a szokásos primadonnaműsor.)