Túl vagyunk az esküvőn, mázlista módon az utolsó meleg és napsütéses napot fogtuk ki, konkrétan szakadt rólunk a víz. Mindenkitől jó előre elnézést kértem, amiért nincs meghívva, de se pénzünk, se kedvünk és energiánk nem volt most a szervezésre, ezért csak szülők, testvérek, tanúk volt a felállás, aztán egy tizenöt fős ebéd, oszt megy mindenki a dolgára. Frankenstein kutyája szégyenszemre egész nap egy nagy lila-fehér-rózsaszín szalagcsokorral a nyakában volt kénytelen közlekedni, nem is nagyon volt kedve a fotózkodáshoz, de a férfi a háznál megsértődött, hogy róla meg a kutyáról bezzeg nincs is közös kép, mert amíg én Frankenstein kutyájával pózoltam, ő öltözött, ezért ki kellett rángatni szegény öreg állatot a ház elé további képek készítése kedvéért. Az esketés alatt hősiesen tartottam magam, pedig anyám balról szipogott, Vé jobbról, de én kibírtam egyetlen könnycsepp nélkül, egészen addig, amíg gyanútlanul ki nem léptem az épületből, és az utcán ott álltak gyakorlatilag az összes barátaink (főleg mondjuk az enyéim, lévén az én tanúm rendelte oda őket), és üdvrivalogtak, meg rizst szórtak két marékkal, azaz képesek voltak az ország minden sarkából (Miskolcról meg Debrecenből is bakker! Másnaposan, kisgyerkekkel!) odacsődülni, csak hogy megszórjanak minket egy marék rizzsel, csináljunk egy fotót, aztán hazamenjenek. Utólag megtudtam, hogy Vé álnok módon azzal is csábította őket, hogy itt a vissza nem térő alkalom, hogy szemtanúi legyenek, amint a nyílt utcán úgy bőgök, mint egy zálogos tehén, hát ezt az igényt maradéktalanul kielégítettem, isteni szerencse, hogy nem fogadtam profi sminkest, kidobott pénz lett volna, akárcsak a fodrász. (Amikor hazaugrottunk az ebéd előtt, csak a melltartómból kábé ötven rizsszemet söpörtem ki, de jutott a cipőmbe is.)
Az ebéd pedig nem várt szórakozást is nyújtott, mert a kastély parkjában, ahol ettünk, további esküvők is kezdődtek, amiből egyet konkrétan ötven méterre tőlünk bonyolítottak mindenestül. Először testületileg megszóltuk a menyasszonyt, miért hiszi, hogy a fekete menyasszonyi ruha egyedi, aztán kiröhögtük, hogy hat darab(!) fotós és kamerás kísérte mindenhová (bár azt is megállapítottuk, hogy amilyen csúnya arca volt, ennyi kellett is, hogy legyen pár jó kép), majd lélegzetvisszafojtva figyeltük, mikor esik el végre a lépcsőn. Volt egy pillanat, amikor a vőlegény az ölében hozta le a lépcsőn az arát, és már az első lépcsőfokon mindkét lábával ráállt a lelógó uszályra, akkor szinte hangosan biztattuk, hogy lépjen még egyet, de sajnos a vőfély résen volt. A csokordobáshoz minimum húsz fős elszánt lányfalka gyűlt a menyasszony mögé, ezen mind meglepődtünk, a férfi a háznál szólt is a fotós barátjának, hogy tartsa készenlétben az apparátot, mert itt vér fog folyni. Sajnos ismét csalódnunk kellett, de azt megtudtuk anyámtól, aki a menyasszonyt és a vőlegényt is tanította, hogy a fiú a gimiben barnítókrémmel kente magát, hehe.
Ebédre pedig kakastökepörköltet rendeltem, mert még soha nem ettem olyat. Én nem is tudtam, hogy ekkora töke van egy kakasnak. Azzal mondjuk tisztában voltam, hogy ritka gonosz madarak (élénken él bennem, amikor négyéves koromban egy kakas beszorított a porta végébe, majd amikor végre kitörésre szántam el magam, a nyomomba szegődött, felugrott a hátamra, és a csőrével a fejemet verte. Másnapra levágattam.), de mégis meglepett, hogy a halálból is képesek betartani, mert az egyik nagy taréjdarab szinte azonnal visszaplaccsant a tányérba, így az ebéd hátralévő részében a gyönyörű selyemsantung ruhámat stílusosan két hatalmas pörköltfolt díszítette.
És mintha így szerveztük volna, amint végeztünk mindennel, és kényelmesen megkávéztunk, megérkezett a vihar, aminek a kitörte előtt öt perccel elegánsan távoztunk, nem várva meg, ahogy az éppen soron következő esküvőt elmossa az eső. Pedig biztos az is nagy látványosság lehetett.
Egyelőre nem érzünk különbséget, de a férfi a háznál azt jósolja, hogy majd poszttraumás sokk szindrómaként fog ránk törni a felismerés, hogy - az anyakönyvvezető mindenkit meghökkentő szavai szerint - "megpecsételődött a sorsunk".
