Emlékszem, mikor még olyan kicsi, kövér és kurta lábú volt, hogy nem tudott felmenni a lépcsőn, és a nappaliban ülve szűkölt utánam, ha felmentem. Aztán megtanult a lépcsőn járni, egész nap le-fel loholt lelkesen, a körmei állandóan kopogtak, végül anyám megunta, és kiköltöztette a kertbe. De nem bánta, szívós fajta volt, emlékszem, fiatal kutyaként a nyakán olyan vastagra nőtt a szőr telente, mint az oroszlán sörénye, lyukat ásott a hóba, abba gömbölyödött bele aludni.

Lelőni nem lehetett, én mindig kidőltem mellőle. Az érettségi szünet idején, emlékszem, iszonyú hőség volt, ezért hajnalonta jártunk le a Dunára. Még mindenki aludt, amikor lementem hozzá, ott várt mindig az ajtóban, türelmetlenül, hogy induljunk már. A nap akkor kelt fel a sziget felett, amikor leértünk az ártérre, két-három órát is lent voltunk, teljesen kipurcantam, mire hazaértünk, neki meg meg se kottyant. A víz volt a minden, imádott úszni, emlékszem, amikor először mert elrugaszkodni a mélybe, ahol nem ért le a lába. Szakadt az eső, én bőrig ázva buzdítottam a partról, ott, ahol a patak a Dunába folyik, csak kicsit feljebb, toporgott derékig a vízben állva, és szűkölt a fadarab után, ami egy méterre tőle lebegett. Végül csak ellökte magát, és tempózni kezdett. Utána hosszú ideig mindenért berohant, amit meglátott a folyóban vagy a patakban, csak az szegte végül kedvét kicsit, mikor egyszer egy kólás dobozt próbált hasztalanul elkapni. Aztán később már alkonyattájt jártunk le, séta után mindig a belváros felé kanyarodtunk, én vettem egy fagyit, ő meg mézes tölcsért kapott, tejszínhabbal telenyomva, kiültünk a korzón a mellvédre megenni. Egy pillanat alatt befalta a magáét, onnantól az enyémet leste. Kis darabokat törtem a tölcsérből, kentem rájuk fagyit, imádta. Télen is úszott, át se ázott a bundája, vasból volt, évekig.

Emlékszem, amikor először vettem észre, hogy fáradt, mire hazaértünk a Dunáról. Aztán már kevesebbet rohangásztunk meg úsztunk, végül már csak sétáltunk. Aztán már a Dunára se jártunk, inkább csak a patak felé mentünk egy kört, a legutóbbi időkben már arra se. Morózus lett a többi kutyával, rámordult a kölykökre, mikor odaszaladtak játszani. Kezdett beszokni az előszobába, már soha nem aludt a hóban, a téli sörénye is megkopott. A szeme homályos lett, és kezdett kicsit süket lenni, de éber volt még mindig, jó házőrző. Hűségesen baktatott utánunk mindenhová, ha két percre mentünk hátra valamiért, akkor is jött.

Hetek alatt omlott össze. Az állatorvos azt mondta, nem vállalja a műtétet, mert olyan rossz állapotban van a szíve, hogy nem bírná ki. A bejáratig vezető hat lépcsőfok az utolsó időkben már teljesíthetetlen volt neki, múlt vasárnap meg kellett állnunk a felénél, hogy pihenjen. Tegnap délután már nem tudott lábra állni, hiába nyúltam alá, hogy segítsek, elfogyott az ereje, úgy kellett kivinni a házból, le a lépcsőn. Már nem evett, csak vizet ivott. Akkor döntöttük el, hogy vége.

Ma kimentem. Amikor meglátott a kapuban, megpróbált felállni, de a hátsó lábai már nem engedelmeskedtek. Nézni is kínszenvedés volt. Aztán valahogy még bevonszolta magát a házába, talán magától is itt volt már a vég, el akart bújni, nem tudom. De odabent megfordult, kidugta a fejét, én simogattam, így vártuk meg az orvost. Pár másodperc alatt vége volt. Hátul temettük el, a kertben.

Tizenöt és fél év, az nagyon sok egy kutyának.