Mivel a kölök mindjárt egyéves, összegezném az elmúlt év tapasztalatait, melyeken most már jobbára csak röhögök, de voltak pillanatok, amikor nem akartam elhinni, hogy ennyi hülye van a világon, és mind gyereket nevel.
1. Eltunyult és alapvető problémáktól (fertőző halálos betegségek, háborúk, éhínség satöbbi) mentes világunk felesleges energiáit láthatólag arra pazarolja, hogy a gyereknevelés minden területén abszolút túlzásokba essen, és szaranyának tartsa azokat, akik faszságnak tartják ezeket a túlzásokat. Azt most nem kezdeném újfent ekézni, hogy miért kell a "babázás csodálatos időszakával" vakítani mindenkit, de azt vajon melyik pihent agyú Született Anya találta ki, hogy a csecsemőnek az a legjobb, ha a vigyázállásban hanyatt fekvő anyján alszik? Hogy így érzi a szívdobogást (meg a szúrós bordákat), és az anyaméhben érzi magát? Egyrészt senki se tudja, hol érzi magát éppen egy újszülött, másrészt ha még az anyaméhre lenne szüksége, akkor a terhesség tíz vagy tizenegy hónapig, vagy egy évig tartana. Miután megszületett, meg van születve, ez itt a kinti élet, nem ártalmas senkire. Bocsássa már meg a világ, ha azt a néhány órát, amit alvással lehet tölteni egy újszülött mellett, nem merev hanyatt fekvésben, moccanatlanul, a fájó és feszülő melleimre helyezett kölökkel akarom tölteni, és egyáltalán: nem érzem szükségét, hogy a gyerekkel a seggemben éljek évekig, miként az kimondatlan elvárás ebben az országban. Bár ezzel nyilván magamra zúdítom a szuperanyák dühét (bár nem hinném, hogy sok jár ide), maximálisan egyet értek a sokak szemében gyerekgyilkos sátánnak tartott Dr Spockkal, miszerint: a szülő nem a gyerek rabszolgája.
2. Roppant károsnak tartom, hogy úgy tekintünk a csecsemőkre, mint valami ritka, különleges orchideára, ami egy tizedfokos hőmérséklet-változás hatására elpusztul. Nem, a babák piszkosul ellenállók tudnak lenni, és mindazoknak a dolgoknak a negyede sem árt nekik, amit egyesek végzetesnek tekintenek. Azoknak például, akik hónapokig nem engednek látogatókat az újszülöttjük közelébe, jelezném, hogy onnantól, hogy ők kijárnak a lakásból, márpedig apa gondolom jár dolgozni, saját maguk viszik haza mindazon halálos fertőzéseket, amitől úgy féltik a gyereket.
3. A csecsemők etetése körül folyó szent háború szavakkal leírhatatlan, nem is pazarolnék rá többet annál, mint hogy annak idején, ha valakinek nem volt teje, liszttel kevert tehéntejjel etették az újszülöttet, és a legtöbb megmaradt, és még allergiás se lett.
4. Gyerekkel hosszú ideig itthon lenni szerintem oltári kitolás és baszottul unalmas, mellette pedig rohadtul fárasztó is, fizikailag és agyilag is. Nem mondom, hogy a francia rendszer, ahol a gyerek hathetes korában spuriznak vissza a nők dolgozni, jobb, de ez az évekig maradjunk otthon a gyerekkel, mert jaj az első három év, tuti pszichopata lesz, ha azt nem az anyja szoknyája mellett tölti, ez a ló túloldala. Nyilván akadnak Született Anyák, akik számára kielégítő egész nap egy csecsemővel kommunikálni, lelkesen figyelik, ahogy egyik nap még csak egy lépést tett meg kapaszkodva, ma meg már kettőt, de bevallom őszintén, hogy engem rohadtul untat már, amikor félórán át azt kell játszanom, hogy a kölök elbújik az ajtó mögött, és amikor kinéz, én azt mondom, hogy kukk! Látom én, hogyne látnám, mennyire szórakoztatja ez, szégyellem is kicsit, meg tudom, hogy ez még az ő színvonala, de mégis. Aztán hazajön a férfi a háznál, és teszi a megjegyzéseket, hogy miért megy a tévé, nem tesz jót a gyereknek. Hát egyrészt nem gondolom, hogy a Spektrum tévé fogja szétcseszni az agyát, másfelől viszont az én agyamat szét fogja cseszni, ha egész nap a szőnyegen kell kucorognom, és béna csecsemőjátékokat játszanom úgy, hogy még a tévét se kapcsolhatom be, hogy valami olyat is hallgassak, néha pedig lássak legalább, amiben felnőttek szólnak felnőttekhez felnőtteknek való témákról (nem pornót nézek fényes nappal, mielőtt valaki felhördülne).
Szerintem egy év otthon doszt elég egy gyerekkel, ezen túl pénzt sem adnék a nőknek, aki még maradni akar otthon, teremtse meg a feltételeit, a többinek vissza dolgozni. Ne menjünk most bele a bölcsődei helyek hiányába, a munkanélküliségbe meg a többibe, csak az elméleti keretet vázolom. Én féléves koromtól jártam bölcsibe, mégis szeretem az anyámat, képes vagyok mély érzésekre és még nem nyírtam ki senkit. A szoptatós liga is bekaphatja, akik kétéves korig tartó szoptatásra buzdítják a nőket, jól lekorlátozva ezzel az életüket, de most ezt nem fejteném ki, mert csak elkapna a harctéri idegesség.
A legdühítőbb pedig az a társadalmi nyomás, miszerint nekem kizárólag élveznem szabad ezeket a végtelen hosszúra nyúló hónapokat, az egész napos nyünnyögést, és "kiteljesednem az anyaságban", bármit jelentsen is ez. Nem arról van szó, hogy nem lelem benne semmi örömöm, szeretem nagyon a kölköt, és marha jó látni, ahogy fejlődik, és már pár óra után hiányzik, ha nincs velem, de nem szégyellem bevallani, hogy ha már három nap telik el úgy, hogy csak én vagyok vele, reggeltől estig, a fejem tudnám a falba verni. Nem is tudom, mihez kezdenék a nagymamák nélkül. Ha az életem szinte kizárólag rá korlátozódna, az egyenes út lenne a mártíranyává váláshoz, aminél lelkileg kevés pusztítóbb dolog van a világon, mármint a gyerekre nézve.
(Most nem tudok ezzel tovább foglalkozni, nézem inkább a Városfejlesztési osztályt.)
