HTML

marsbéli krónikák

Friss topikok

  • zsuzska169: Mindenkinek most? :D Miközben töltött a oldal, arra gondoltam, hogy vajon milyen nehéz lesz elolva... (2019.05.05. 09:24) A közös munka öröme
  • HoldViola: Régen jártam nálad, így csak most olvasom, mélyen egyetértek, és sajnos átérzem, én ugyanígy járta... (2018.03.25. 21:49) Welcome to the machine
  • dívamacska: @zsuzska169: Csak most láttam, amit küldtél. Ez az ember remekül ismeri a macskákat:-) (2017.12.16. 11:18) Black Friday
  • Raven1975: A sírás környékez, szegény pára, mennyire lehet sajnálni. Évtizedeken keresztül hazugságban élt, c... (2017.11.20. 21:51) WTF?
  • Untermensch4: @John Doe3: "nem a kutyákkal van feltétlenül baj (bár néha azokkal is), hanem a kutya-gazdája rend... (2017.03.27. 15:16) Ne nyúlj hozzá, megharap!

Címkék

2012.01.06. 13:13 dívamacska

Mivel a kölök mindjárt egyéves, összegezném az elmúlt év tapasztalatait, melyeken most már jobbára csak röhögök, de voltak pillanatok, amikor nem akartam elhinni, hogy ennyi hülye van a világon, és mind gyereket nevel.

1. Eltunyult és alapvető problémáktól (fertőző halálos betegségek, háborúk, éhínség satöbbi) mentes világunk felesleges energiáit láthatólag arra pazarolja, hogy a gyereknevelés minden területén abszolút túlzásokba essen, és szaranyának tartsa azokat, akik faszságnak tartják ezeket a túlzásokat. Azt most nem kezdeném újfent ekézni, hogy miért kell a "babázás csodálatos időszakával" vakítani mindenkit, de azt vajon melyik pihent agyú Született Anya találta ki, hogy a csecsemőnek az a legjobb, ha a vigyázállásban hanyatt fekvő anyján alszik? Hogy így érzi a szívdobogást (meg a szúrós bordákat), és az anyaméhben érzi magát? Egyrészt senki se tudja, hol érzi magát éppen egy újszülött, másrészt ha még az anyaméhre lenne szüksége, akkor a terhesség tíz vagy tizenegy hónapig, vagy egy évig tartana. Miután megszületett, meg van születve, ez itt a kinti élet, nem ártalmas senkire. Bocsássa már meg a világ, ha azt a néhány órát, amit alvással lehet tölteni egy újszülött mellett, nem merev hanyatt fekvésben, moccanatlanul, a fájó és feszülő melleimre helyezett kölökkel akarom tölteni, és egyáltalán: nem érzem szükségét, hogy a gyerekkel a seggemben éljek évekig, miként az kimondatlan elvárás ebben az országban. Bár ezzel nyilván magamra zúdítom a szuperanyák dühét (bár nem hinném, hogy sok jár ide), maximálisan egyet értek a sokak szemében gyerekgyilkos sátánnak tartott Dr Spockkal, miszerint: a szülő nem a gyerek rabszolgája.

2. Roppant károsnak tartom, hogy úgy tekintünk a csecsemőkre, mint valami ritka, különleges orchideára, ami egy tizedfokos hőmérséklet-változás hatására elpusztul. Nem, a babák piszkosul ellenállók tudnak lenni, és mindazoknak a dolgoknak a negyede sem árt nekik, amit egyesek végzetesnek tekintenek. Azoknak például, akik hónapokig nem engednek látogatókat az újszülöttjük közelébe, jelezném, hogy onnantól, hogy ők kijárnak a lakásból, márpedig apa gondolom jár dolgozni, saját maguk viszik haza mindazon halálos fertőzéseket, amitől úgy féltik a gyereket.

3. A csecsemők etetése körül folyó szent háború szavakkal leírhatatlan, nem is pazarolnék rá többet annál, mint hogy annak idején, ha valakinek nem volt teje, liszttel kevert tehéntejjel etették az újszülöttet, és a legtöbb megmaradt, és még allergiás se lett.

4. Gyerekkel hosszú ideig itthon lenni szerintem oltári kitolás és baszottul unalmas, mellette pedig rohadtul fárasztó is, fizikailag és agyilag is. Nem mondom, hogy a francia rendszer, ahol a gyerek hathetes korában spuriznak vissza a nők dolgozni, jobb, de ez az évekig maradjunk otthon a gyerekkel, mert jaj az első három év, tuti pszichopata lesz, ha azt nem az anyja szoknyája mellett tölti, ez a ló túloldala. Nyilván akadnak Született Anyák, akik számára kielégítő egész nap egy csecsemővel kommunikálni, lelkesen figyelik, ahogy egyik nap még csak egy lépést tett meg kapaszkodva, ma meg már kettőt, de bevallom őszintén, hogy engem rohadtul untat már, amikor félórán át azt kell játszanom, hogy a kölök elbújik az ajtó mögött, és amikor kinéz, én azt mondom, hogy kukk! Látom én, hogyne látnám, mennyire szórakoztatja ez, szégyellem is kicsit, meg tudom, hogy ez még az ő színvonala, de mégis. Aztán hazajön a férfi a háznál, és teszi a megjegyzéseket, hogy miért megy a tévé, nem tesz jót a gyereknek. Hát egyrészt nem gondolom, hogy a Spektrum tévé fogja szétcseszni az agyát, másfelől viszont az én agyamat szét fogja cseszni, ha egész nap a szőnyegen kell kucorognom, és béna csecsemőjátékokat játszanom úgy, hogy még a tévét se kapcsolhatom be, hogy valami olyat is hallgassak, néha pedig lássak legalább, amiben felnőttek szólnak felnőttekhez felnőtteknek való témákról (nem pornót nézek fényes nappal, mielőtt valaki felhördülne).

Szerintem egy év otthon doszt elég egy gyerekkel, ezen túl pénzt sem adnék a nőknek, aki még maradni akar otthon, teremtse meg a feltételeit, a többinek vissza dolgozni. Ne menjünk most bele a bölcsődei helyek hiányába, a munkanélküliségbe meg a többibe, csak az elméleti keretet vázolom. Én féléves koromtól jártam bölcsibe, mégis szeretem az anyámat, képes vagyok mély érzésekre és még nem nyírtam ki senkit. A szoptatós liga is bekaphatja, akik kétéves korig tartó szoptatásra buzdítják a nőket, jól lekorlátozva ezzel az életüket, de most ezt nem fejteném ki, mert csak elkapna a harctéri idegesség.

A legdühítőbb pedig az a társadalmi nyomás, miszerint nekem kizárólag élveznem szabad ezeket a végtelen hosszúra nyúló hónapokat, az egész napos nyünnyögést, és "kiteljesednem az anyaságban", bármit jelentsen is ez. Nem arról van szó, hogy nem lelem benne semmi örömöm, szeretem nagyon a kölköt, és marha jó látni, ahogy fejlődik, és már pár óra után hiányzik, ha nincs velem, de nem szégyellem bevallani, hogy ha már három nap telik el úgy, hogy csak én vagyok vele, reggeltől estig, a fejem tudnám a falba verni. Nem is tudom, mihez kezdenék a nagymamák nélkül. Ha az életem szinte kizárólag rá korlátozódna, az egyenes út lenne a mártíranyává váláshoz, aminél lelkileg kevés pusztítóbb dolog van a világon, mármint a gyerekre nézve.

(Most nem tudok ezzel tovább foglalkozni, nézem inkább a Városfejlesztési osztályt.)

75 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://marsbeli.blog.hu/api/trackback/id/tr915335099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rldd 2012.01.06. 22:37:58

nos en csak azt szeretnem mondani, hogy koszonom, hogy ezt igy megirtad. minden egyes pontjaval egyetertek, bar meg nem vallaltam gyereket. jo az ilyen anyak velemenyet is olvasni, nem csak a szuperanyaket, akik a sajat nyomorukat elpalastolva probalnak a gyermeknevelesben kiteljesedni. koszonom, es sok boldogsagot a gyerekhez :)

Ismeretlen_1616 2012.01.06. 22:44:31

dettó így álltam hozzá én is, aztán mégis élnek, lelkileg normálisnak tűnnek, szeretnek minket & a világot. (nekem még itt van pluszban az, hogy jaj, nem árt a gyereknek, hogy azt látja, hogy én alig vagyok otthon, mert teljes munkaidőben dolgozom. mondtam, hogy az vszeg többet árt nekik, ha kikapcsolják a gázt/villanyt a lakásban mondjuk janárban.. :)

Ismeretlen_127886 2012.01.06. 23:10:32

ó ha ilyeneket olvashattam volna 8 éve.

htrx 2012.01.06. 23:29:30

Zseniális. Nem szültem még, de kb. így képzelem, imádlak :)

nyúl · http://szexesnyuljork.wordpress.com 2012.01.07. 00:16:29

folyamatosan a végletekbe taszítasz. mivel itthon megy a nyomasztás, hogy miért utálom én így a gyerekeket, ugyan fenébe a karrierrel, szálljak le a bogyóról, hát ez most éppen nem a biztató bejegyzés volt, ami nekem hiányzott. mert én valahogy érzem, hogy mindezen leírtak ellenére én, személy szerint kurvára rá fogok cseszni, és valamelyikünket - vagy a kölyköt, vagy magamat, vagy a kedves papát - kicsinálom. szó se róla, néha igencsak biztatóakat írsz, hogy így is lehet, de azt hiszem elég negatív stage-ben vagyok ahhoz, hogy most ezt a bejegyzést a fenti hozzászólókkal ellentétben korántsem pozitívan vetítsem magamra. jaj, de nagyon elegem van. pedig ugye a női magazinokban (haha) ritkán látni olyant, hogy a férfi kergeti őrületbe a nőt a szaporodási vággyal és nem a ketyeg-a-biológiai-órám csaj rinyál.

Vinie 2012.01.07. 00:42:25

Köszi, hogy ezt megírtad, jó végre egy anya szájából hallani, hogy nem a gyerektől teljesedett ki az élete. Szívből ajánlanám ezt a posztot minden olyan anyának, aki a gyereke születése után megszűnt önálló lény lenni és egylényegűvé vált a gyerekével és azt látta élete fő céljának, hogy minden gyermektelen nőben elhintse a gondolatot, hogy az életünk libafost sem fog érni, ha nekünk neadjisten nem lesz/nem lehet gyerekünk. Nekem sincs, lassan 30 vagyok, de még a vágy szikrája is csak ritkán tűnik fel bennem arra nézve, hogy legyen. Köszönet, hogy legalább Te nem a magas lóról beszélsz hozzánk és nem sajnálsz le minket. Bár többeknek lenne ilyen hozzáállásuk :)

belekotyogok 2012.01.07. 08:56:48

Hmm, pont nemrég mondtam a fiúmnak, hogy ha a gyermeknemzés céljából végzett első nemi aktusunk után rögtön csatlakozom különféle babamama-oldalakhoz (vagy egyáltalán bármikor...), a facebookon könnyedén csevegek majd a méhlepényemről, hüvelyemről, testváladékaimról, a már megszületett gyermekem székletürítéséről, illetve szüléstörténetemmel szórakoztatok minden szembejövőt, akkor nyugodtan taszajtson el magától, vigye a gyereket és éljenek boldogan. Kövek estek le a szívemről, hogy a megtermékenyüléssel ezek szerint nem jár szükségszerűen a teljes agymosás.

Zsuzsi 2012.01.07. 11:30:09

Bár ki lehetne ezt nyomni a facebookra az álszent, gyáva bandának! Vagy méginkább ÓRIÁSPLAKÁTRA szerte a városban.

Ismeretlen_26205 2012.01.07. 12:52:10

Örülök, hogy senki nem értette félre a mondandómat, és hogy nem én látom így egyedül. Kedves Nyúl, neked pedig annyit mondanék biztatásként, hogy én sem azért vállaltam gyereket, mert szétfeszített a vágy az anyaság után, és nálunk sem én vetettem fel a dolgot. De rábólintottam, mert volt egy olyan érzésem, hogy rohadtul kimaradok valami klasszból, ha gyerek nélkül élem le az életem, még ha piszok nehéz is néha. És nem cserélném be másra, mindenek ellenére, pedig láthatod, hogy nem vagyok egy ősanya. Szóval szerintem felesleges arra várni, hogy majd egyszer csak beüt az érzés, hogy ide nekem egy gyereket. Biztos van ilyen is, bár én az anyai ösztönben mint olyanban se nagyon hiszek.

exvaraljai 2012.01.07. 13:41:10

Montag, en tovabbra is imadom az irasaidat! Legyen beloluk tobb, olyan jo ertelmes noket olvasni (es oly keves van beloluk sajna).

nyúl · http://szexesnyuljork.wordpress.com 2012.01.07. 15:04:43

a remény azért megvan, hogy van ott "valami" öröm is a nemalvás, véres mellbimbók és gátmetszés mellett. :] de azt ugye már csak az tudja, aki benne van :]

Ismeretlen_37309 2012.01.07. 15:22:34

Hát köszi ezt az írást, mindenestül egyetértek. A hároméves otthonmaradás egyszerűen életellenes, soha, egyetlen történelmi korban nem volt még csak hasonló rendszer se, szerintem meg amúgy ez az oka ennek az agyrohasztó ősanya-kultusznak is. Otthon van, bezárva egy gyerekkel, általában minimálisra csökkent szociális kapcsolatokkal, a világ véleményének túlművelt termőföldjében szép nagy ronda virágot nyitó bűntudattal, hát megpróbálja legalább azt megideologizálni, hogy anyának szuper. Engedtessék meg egy kicsi kajánság is: tudom, hogy neked valószínűleg további agyfaszt fog jelenteni, de tulajdonképpen nagyon kíváncsi vagyok a majdani beszámolóidra a hülye bölcsis-ovis anyukatársakról, előre látom, hogy kiváló alapanyag lenne egy szociológiai disszertációnak.

exvaraljai 2012.01.07. 16:11:32

Konyvet belole!

Dee 2012.01.07. 17:18:56

Nem mindenben értek egyet, szerintem Te is sarkítasz. Van anyuka, aki tényleg a gyerekkel teljesedik ki, miért baj ez? Mintha szégyellnie kellene magát emiatt, mert ez nem menő bloggerkörökben. Feleségként is van, aki nyitott kapcsolatban él és van, aki mindent feláldoz magából, a többség meg a két véglet között helyezkedik el, de akinek ez így jó, miért kell elítélni? Az emberek különböznek. (Nem, én sem gondolom, hogy a gyerekkel teljesedtem ki, ez csak egy új szakasza az életemnek, más életforma, ennyi. Ahogy a munkám sem vagyok, vagy a tankönyveim. Csak nem nézem hülyének, aki így érez.) A nővérem is pár hetesen már bölcsibe járt. Egészséges lelkületű felnőtt lett belőle. Akkor viszont gondolom átéltek anyukámmal pár nehéz hónapot. Van, aki nem érzi késznek magát vagy érettnek a gyerekét, hogy egy évesen, hacsak nem muszáj, beadja egy közösségbe. Vannak gyerekek, akik nem is érettek rá. (Az enyém sem az.) Van, akinél direkt jó, hogy elszakad az otthoni légkörből és kiteljesedik a társai között. (Van ilyen rokonom.) De általánosítani...? Az a jó, ha választhat az ember, nincs rákényszerülve semmire. Az együtt alvásról: jól sejtem, hogy egy jól alvó babát dobott neked a gép? :) Ha napi 20 órát sírna heti hét napot, a magadon altatás mégy egy józan és ésszerű megoldásnak tűnik, hogy megőrizd ép elméd...

Ismeretlen_26205 2012.01.07. 17:19:35

pemetefu: Most fogok jelentkezni a bölcsibe, szeptemberből járatnánk a gyereket, de előre látom, hogy nem fogják felvenni, mondván, ha vállalkozó vagyok, aki nincs konkrét munkahelyhez kötve, biztos tudok otthon dolgozni a gyerek mellett. De akkor embervér fog folyni, ha ez lesz az indok.

Ismeretlen_26205 2012.01.07. 19:00:30

Dee, én senkit nem ítéltem el, te vagy az egyetlen, aki ezt olvasta ki belőle. Pont hogy azzal van a bajom, hogy igenis nyomás nehezedik a társadalom részéről a nőkre, hogy éveket legyenek otthon, ha akarnak, ha nem, mert csak ezzel felelhetnek meg a jó anya képének.

Ismeretlen_26205 2012.01.07. 19:18:26

Amúgy meg te se sarkíts, nyilván nem a napi húsz órát üvöltő gyerek anya hasán altatásán akadtam ki (ilyenkor az ember akár a plafonon is hajlandó altatni, ha attól hallgat el a kölyök), hanem azon, amikor kapásból ott altatják, mert a szívhang, meg az anyaméh, meg a többi blabla.

Jumijoshi 2012.01.07. 19:37:17

EZAZZZZZ!

radirpok 2012.01.07. 20:36:07

Nyúl, bocs, hogy itt üzengetek, de ne ha így érzel, akkor még álljál csak ellent egy jó darabig a pasid unszolásának, tapasztalatból beszélek, jobb lesz az úgy.

nyúl · http://szexesnyuljork.wordpress.com 2012.01.07. 21:07:03

ja wohl. magam is így gondolom. akármennyi öröm van benne, azért jobb örömmel is nekiállni.

Dirge 2012.01.07. 21:32:43

Köszi annak aki írta! Imádom minden szavadat. Ha a Tiedhez hasonlatos írások hangosabbak lennének a Szentanya-posztoknál, sok anyának, köztük nekem is, megspórolnának rengeteg lelkiismeretfurdalást, szaranya-érzést, meg "énmérvagyokilyenbéna" gondolatot. Tényleg nagyon köszi!

Ismeretlen_28376 2012.01.07. 21:38:56

Nekem sincs még gyerekem, de örülök, hogy valaki mas is igy látja, mert magamat ismerve én is igy fogom :) És nem gondolom egyáltalán, hogy te kevésbé szeretnéd a gyereked, mint a mártir ősanyak...

Éva 2012.01.08. 09:48:40

Évek óta szóról szóra ilyeneket mondok én is!:D Mintha magamat olvasnám! Öreg vagyok, felnőtt unokákkal, akik mind normálisak annak ellenére, hogy a saját kis ágyukban kezdték a "kinti" életet, satöbbi - nem ismétlem, amiket írtál. Ezek a mai szuperanyák valamit kompenzálnak, nem gondolod? Valahol valami nem stimmel az életükben, és a gyerekeikében sem fog, azt hiszem... Nagyon szeretem a blogod, elejétől végéig elolvastam, bírom a stílusod!

coppelia · http://coppelia.freeblog.hu 2012.01.08. 12:00:09

És mondá az Úr: Montagnak már megint igaza van!

sotto 2012.01.08. 23:39:26

ahh, vegre, egy normal anya! Nincs (meg) gyerek, de teljesen egyetertek!

G. 2012.01.09. 11:30:18

én csak egy gondolatot szeretnék hozzáfűzni. nem ismerek szuperanyákat, én magamat sem tartottam annak, sőt. de mikor 2 éves koráig otthon maradtam a fiammal, mindig az járt a fejemben, hogy soha többé nem lesz módom annyit és úgy együtt lenni vele ha már dolgozom. 20 éves,néha hónapokig nem látom, nem bántam meg :)

lena 2012.01.09. 12:58:56

Én most szoktatom be intézménybe a lényomat, aki egy hete múlt három éves, eddig itthon voltam vele - azaz mivel a munkám itthonról végezhető, így alvásidejében végigdolgoztam az elmúlt éveket is. Nem bántam meg, sőt, maradtam volna még így akár szeptemberig, de a főnököm eddig bírta nélkülem :) És nem vagyok sem mártír, sem szuper, csak engem tényleg boldoggá, ha a lányommal sétálok, kirándulok, játszóterezek, biztosítok neki gyerektársaságot, nézem,beszélgetünk stb. Nekem elég szellemi kihívás volt éjjel a munka, meg a kisgyerekes barátnők. Nem vágyom az irodába, ahol ugyanazt csinálom majd, amit itthonról is tudok. Ugyanakkor abszolút megértem, ha valaki a falat kaparja otthon bezárva - hozzáteszem, mi csak télen voltunk sokat a négy fal között.

Ismeretlen_26205 2012.01.09. 13:13:21

Nos, nyáron meg szép időben nyilván én is jobban bírom, mert olyankor sokat vagyunk kint, és nem kell a rohadt téli göncökkel kínlódni félórákig indulás előtt. Szellemi kihívásból meg van nekem is, mert alvásidőben és este, meg amikor a nagyszülőknél van, én is dolgozom. Mégse csípem ezt az életformát, nem nekem való.

Osztap Bender 2012.01.09. 13:27:21

Apaként mennyire ciki azt mondani, hogy életem (eddigi) legnagyobb ajándékának és élményének tartom, hogy a lányom életének első hat évében (szülőszobától kezdve az első iskolatáskáig) otthon lehettem, és mindennek, ami vele történt – kellett csinálni –, részese voltam? Vagy ez már nem menő?

lena 2012.01.09. 13:45:52

Szerintem, mint mindenre erre a kérdésre is igaz, hogy ne vagyunk egyformák. Engem pl. nem vonz, hogy hegyet másszak, nem kihívás, hogy matematikai paradoxonokon agyaljak, egyikünk bezártságnak,korlátozásnak és kényszernek éli meg az egész napos gyerekezést, a másik meg nem. A hegymászó nem biztos, hogy jobb ember nálam, nem függ össze a jósággal, én sem biztos, hogy jobb anya vagyok attól, hogy élvezem a lányommal töltött korlátlan időt.

zora 2012.01.09. 16:09:43

"félórán át azt kell játszanom, hogy a kölök elbújik az ajtó mögött, és amikor kinéz, én azt mondom, hogy kukk!" - bazmeg, mennyire egyidősek a kölykeink, ugyanitt tartunk:)

Ismeretlen_26205 2012.01.09. 22:10:55

Kedves Osztap Bender, nem látom, hol írtam olyat, hogy menő vagy nem menő otthon lenni évekig. Ennek semmi köze a menőséghez meg a cikiséghez. Még egyszer leszögezem, engem nem zavar az sem, ha valaki élete végéig mást se csinál, mint sorban szüli a gyerekeket és otthon neveli őket. Csak ne legyen kötelező évekig otthon lenni, ha valaki nem akar, és ne kelljen megbélyegezve bujdosnia szégyenében, ha úgy dönt, ő biza hamarabb visszamegy dolgozni. Én nem gondoltam volna, hogy ilyen erős ebben a kurva országban a nyomás, miszerint rendes nő minimum két évig otthon van egy gyerekkel, de sajnos tényleg az. Na, ez verte ki a biztosítékot.

lh 2012.01.10. 06:12:19

a legszuperebb anya a nem túl boldogtalan, önazonos anya :-)

Zsuzsi 2012.01.10. 10:52:23

http://www.heartless-bitches.com/index.shtml Nagyon szellemes és igaz, olyan stílusban írnak, mint Te, Montag. Valójában nem heartless bitchek.

Ismeretlen_26205 2012.01.10. 12:28:14

Viccesnek tűnnek, köszi, hogy átküldted.

Osztap Bender 2012.01.10. 13:13:17

Kedves Montag! Nem hiszek ebben a „társadalmi nyomás” szövegben, hogy rendes nő stb., ez csak egy ilyen trendi urban legend. A társadalmi elvárás (mint konstrukció) inkább éppen az, hogy a nő ugyanúgy vegyen részt a társadalomban, mint a férfi, dolgozzon, harcoljon, önmegvalósítson. Oké, nincs ezzel semmi baj, emancipáció, mifene, hadd szóljon, elvégre huszonegyedik század van, vagy mi a szösz. De majd ne csodálkozzunk tágra nyílt bociszemekkel, ha „megszívjuk a hátulütőjét” (férfi, nő egyaránt). Tudniillik ez a mesterséges konstrukció szembemegy az ember biológia, evolúciós természetével, programjával (nemi szerepek összekavarodása, fölcserélése, váltogatása, identitászavarok, neurózis, mifene – v.ö.: hol vannak az igazi férfiak/nők? nem mennék ebbe itt bele, veszélyes terep :-) ). Amit te „társadalmi elvárásként” aposztrofálsz, az az ember mint olyan biológiailag – evolúciósan – determinált programja. Van a jezsuitáknak egy mondásuk: add nekem a gyermeked első öt évét, aztán azt csinálsz vele, amit akarsz. Tudniillik ők is tudták, hogy az emberi személyiség az élet legkorábbi szakaszában alakul ki. Ami ekkor (nem) történik az emberrel, az meghatározó lesz az egész életére, erkölcsére, társas kapcsolataira. Vannak a személyiségfejlődésnek különféle szakaszai, amelyek szigorú sorrendben és egymásra épülve követik egymást. Ha ebben valami zavar támad – kimarad valamelyik, vagy korábban/később következik be –, akkor annak komoly intellektuális/mentális/pszichés/szociális következményei lehetnek. Nem mondom, hogy feltétlen lesz is, sőt még azt sem mondom, hogy ha lesz is, akkor azt föl is ismerik az érintettek (sok minden függ attól is, hogy a társadalom mit tart személyiségzavarnak, mit nem, a kognitív disszonanciát meg már említeni sem merem), de azt kutatások, követéses vizsgálatok bizonyítják, hogy azok, akik csecsemő- és kisgyermekkorukban zavartalanul fejlődhettek, azok érzelmileg, intellektuálisan, szociabilitásukat tekintve sokkal kiegyensúlyozottab, elégedettebb és harmonikusabb felnőttek lettek, mint azok, akik időnek előtte voltak kénytelenek pl. a szülőről leválni, vagy pl. csonka családban nőttek fel stb. (Félreértés ne essék: általában ez utóbbiak is tisztességes és hasznos tagjaivá váltak a társadalomnak, én azonban nem a társdalmi hasznosságról vagy a jogkövető állampolgári magatartásról beszélek, hanem a személyiség harmóniájáról, arról, amit mindközönségesen elégedettségnek – horribile dictu boldogságnak – szoktunk nevezni.) Azt nem lehet megmondani, hogy ezek a fejlődési szakaszok pontosan meddig is tartanak, mert ez egyénenként változó, de a tudomány mai állása szerint az élet első 3–5 éve ezzel telik el, és ezek lezárultával válik iskolaéretté a gyermek. Ezekben az években nagyon oda kell figyelni, hogy mit tesz az ember a gyerekével (vagy ellene). Sajnos sok embert látok magam körül, akik nem értik, hogy a (már felnőtt!) gyermekük miért ilyen vagy olyan, vagy éppen ők saját maguk miért nem érzik jól magukat a világban, pedig ha alaposan belegondolnának, szinte napra pontosan ki lehetne mutatni, hogy mi volt az a gyermekkorban, ahol gellert kaptak a dolgok. Nem kell ezzel egyetérteni, nem kell elfogadni, de „a gravitáció arra is hat, aki nem hisz benne”.

Ismeretlen_37309 2012.01.10. 15:09:54

"Amit te „társadalmi elvárásként” aposztrofálsz, az az ember mint olyan biológiailag – evolúciósan – determinált programja. " Kedves Osztap Bender! Bocs, de ez a kijelentés egészen egyszerűen nem igaz. Az állatvilágban sehol nincs ilyesmire példa. Az embereknél meg? Egy történelmi kort mutass, amelyben más feladata sem volt a nőknek, mint három évig otthon lesni a kölök minden kívánságát. Megsúgom, nem fogsz találni. A szocializmus majdhogynem bevallottan a munkanélküliség elfedésére találta ki a hároméves gyest, előtte soha, sehol nem volt hasonló rendszer. Az arisztokrata és polgári körök rögtön le is adták dajkaságba (arról pedig lehet több forrásból is olvasni, mennyire volt alapos gondoskodás), a parasztasszonyok, jobbágyok meg két napig sem engedhették meg maguknak a lógást. Az újszülöttről az egész család gondoskodott, és rögtön be is fogták dolgozni, amint elérte a megfelelő kort. Sőt, pl. albán parasztoknál szokásban volt a gyereket 2-3 éves koráig kikötni, amíg az anyja meg a családja dolgozott. Semmiféle hátrányt nem szenvedtek szellemileg, a fizikait meg szinte pillanatokon belül behozták. (A pontos sztorit a Mérei-Binét-féle Gyermekpszichológiában találod.) Nem nagyon hinném, hogy a jezsuiták úgy értették volna az ominózus mondatot, hogy a kölök minden lépését kísérni kellene. Bocsi az intermezzóért, Montag, de nem nagyon tudom szó nélkül hagyni, amikor más a saját maga által jónak tartott elveket univerzálisként próbálja feltüntetni. Nincs azzal semmi baj, ha valaki jónak találja ezt az eljárást, de ettől ez még nem lesz evolúciós tender.

Zsuzsi 2012.01.10. 15:26:13

Osztap, az "emancipációról" neked több információra lenne szükséged. Valószínűleg nem érdekelnek a mélyebb összefüggések, így nem terhellek olvasni- és gondolkodnivalóval. Az evolúciós pszichológia tézisei tetszetős, logikus rendszerbe foglaltaknak tűnnek, ettől még nem igazak. De könnyű hinni benne. A jezsuitákról csak annyit: ők nem nők- könnyű más f.-ával verni a csalánt. A babák,gyerekek lelkéről: apa vagy más családtag is otthon lehetne velük huzamosan, semmi bajuk nem lesz tőle. Szeretetre,jó légkörre, azaz boldog kisgyerekkorra van szükségük. Inkább ez hiányzik sok esetben - a teljes család, közvetve a patriarchális társadalom hibájából- nem az anya jelenléte.

Zsuzsi 2012.01.10. 15:26:50

Na, Pemete gyorsabb volt:-)

Ismeretlen_26205 2012.01.10. 15:36:54

Én is akartam mondani, hogy a hároméves otthonmaradást bizony tényleg a munkanélküliség elfedésére találták ki, semmi másra. Abban, hogy az embert mennyiben formálják a génjei, és mennyire az őt ért hatások, távolról sincs egyetértés, szóval ha valakinél nem a legjobban sülnek el a dolgok, azért ne csak a szülőt tegyük felelőssé. Van egy nagyon jó sorozat, a Miből lesz a cserebogár?, amiben hat éven keresztül követték gyerekek fejlődését a születésüktől. Volt egy család, ahol a meglévő három gyerek mellé hármasikrek születtek. Már a kórházban arra szoktatták őket, hogy egyszerre kaptak enni, egyszerre kellett elaludniuk és kelniük, mert az anyjuknak ott volt még a három nagyobbik gyerek. Szóval mindenből pontosan ugyanannyit, ugyanakkor és ugyanúgy kaptak, mindent egyszerre csináltak, mert csak így lehetett. Elárulom, hatéves korukra három teljesen különböző személyiség lett belőlük. Ki tehetett arról, hogy az egyik szorongó és befelé forduló volt? Senki. Az pedig, hogy az ember természete azt diktálná, hogy a nő gyereket szül és otthon van vele, hát ez hülyeség, már ne is haragudj. Evolúciós szemszögből nem nagyon beszélhetünk "emberi természetről", meg leosztott biológiai szerepekről (azt leszámítva persze, hogy a nő hordja ki és szüli meg a gyereket). Ami neked természetes, azt egy kontinenssel odébb kiröhögik, mert ők pont fordítva tartják természetesnek. Az egyik nő természete ilyen, a másiké meg olyan, mint ahogy a férfiaknál is van olyan, aki elmegy felfedezőnek meg vadásznak, a másik meg egész életében órákat szerel egy kukszliban, és irtózik a kalandoktól. Betegesnek tekinthetjük valamelyiket? Nem. Pontosan ebben nyilvánul meg többek között egyébként a társadalmi nyomás, amit te is mondasz, hogy folyton azt huhogják, hogy szembemegyünk a "természetes szerepekkel". Az igazi férfi pedig ugyanúgy nem létezik, mint az igazi nő, mert koronként és társadalmakként totál mást tartanak annak.

alternaiv 2012.01.10. 16:47:55

Nyilván nem volt még olyan kor, amikor az anya otthon lehetett a gyerekével évekig, de az állatkínzást sem bűntették évezredekig, szóval ne szóljatok a kölyökre, ha megnyúzza a macskát csak úgy játszásiból. ;)

Ismeretlen_26205 2012.01.10. 20:20:44

Sántít picit a hasonlat, nem? Egyébként a normálisabbja szerintem kétszáz évvel ezelőtt is elítélte az állatkínzást, függetlenül attól, hogy a törvény büntette-e.

alternaiv 2012.01.10. 23:10:24

A hasonlat igen, de az érvelés mintája nem V.ö.: volt olyan kor, amikor azt gondolták a Föld lapos. Vagy, hogy az ember bőrszíne utal a szellemi képességeire. Azaz, az érvelés miszerint korábban ez nem így volt, pusztán ebből kiindulva, nem feltétlen helytálló. Bocs, de engem fél éves koromban bölcsibe adott az anyám, ezért pusztán logikai szempontok szerint tudom értékelni az itt folyó vitát, érzelmileg satnya lény vagyok.

Osztap Bender 2012.01.11. 10:00:07

Mondtam, hogy veszélyes terep. :-) A bölcsészek hajlamosak dühbe gurulni, amikor a természettudomány kétségbe vonja – horribile dictu bebizonyítja –, hogy az ember nem olyan szabad, nemes és bölcs, mint ahogyan magát látni és láttatni szereti. Nettó kognitív disszonancia. :-) Írni többet időm most éppen nincs, de majd a hétvégén – ha érdekel egyáltalán valakit, és van benne nyitottság a saját (pre)koncepciójába nem illő gondolatok... nem elfogadására, csupán végiggondolására. Mert ha nincs, akkor nem trollkodnék, van ennél fontosabb dolgom is. Addig is – kvázi alapvetésként – javaslom az alábbit elolvasni (na jó, Zsuzsi felmentve, őt nem terhelném. :-) ): http://hps.elte.hu/~km/biofobvalt.pdf

lh 2012.01.11. 10:45:15

ha már könyvajánló, az anyai szeretet ösztönös avagy társadalmi-gazdasági feltételekhez kötött voltát, ill az ehhez kapcsolódó társadalmi elvárásokat vizsgálja, nagyon szórakoztató!, itt egy link hozzá: http://moly.hu/konyvek/elisabeth-badinter-a-szereto-anya

exvaraljai 2012.01.11. 11:05:00

Osztap Bender: engem erdekelnek a gondolataid.

Ismeretlen_26205 2012.01.11. 13:13:55

Kedves Osztap Bender, jómagam biológusként végeztem, mi sem áll távolabb tőlem a bölcsészektől, meg attól, hogy azt higgyem, az ember nemes és bölcs. Szóval, ha leszállsz a magas lóról, engem is érdekelnek a gondolataid.

Ismeretlen_37309 2012.01.11. 17:15:01

Osztap Bender: engem is érdekel (noha én tényleg bölcsész vagyok, bár angoltanárin végeztem, nem melegszendvics-készítő büfés szakirányon; de ez akkora baj mégsem lehet, ha rögtön egy filozófiai-szociológiai cikkel indítasz).

likitti 2012.01.12. 15:57:07

bár én tudod, született anya vagyok - de azért szükségem van néha a gyerekmentes órákra, muszáj szervezkednem ezt-azt + kezdettől fogva hozom viszem magammal őket. a lányom ugyanúgy imádja, hogy beülünk egyet kávézni és csak szarunk a világra...asszem erre vagyok a legbüszkébb, hogy nagyon tudja élvezni a pillanatokat :)) egyébként marha jók, amiket írtál :) , vagány, hogy ennyire jól megfogalmaztad. tényleg rávehetnéd magad, hogy írj ezekből egy füzetecskét ( legalább a védőnőknek :), talán akkor nem lenne ennyi depis kismami az amúgy is depis országunkba, aki idegbeteg folyamatosan a gyerekével, mert próbálja nem bevallani - még önmagának sem, hogy neki elég lenne csak pár óra, mert alapból oda van a gyerekéért, csak hát egész nap...

coppelia · http://coppelia@freeblog.hu 2012.01.12. 16:31:33

Likitti: A védőnők egy külön téma. Még épp, hogy kiderült, hogy gyereket várok, a védődnő már elkezdte a stresszelést, hogy hányféle módon tehetem tönkre a gyerekemet, s mi mindent nem szabad csinálnom. A 10. hét végére a férjem ki akarta tiltani a lakásból. Amikor nem tudtam szoptatni, a védőnőnek sikerült olyan lelkiismeretfurdalást keltenie, hogy még évek múlva is elbőgtem magam, ha meghallottam az anyatej kifejezést. Szóval a védőnő szerintem az írni- olvasni nem képes leányanyáknak való, akinek el kell mondani, hogy időnként le kell mosni a gyerek fenekét. Aki átlagos IQ-val rendelkezik, és tud olvasni, azt a védőnő csak frusztrálja. A gyereknek meg sokkal fontosabb, hogy épelméjű, nem bekattant mamája legyen, mint az, hogy hányszor énekeltük el közösen a zsipp- zsupp kenderzsúp-ot. (Elismerve azt is, hogy ez utóbbi műalkotás nélkül most érettségiző magzatom valószínűleg kevésbé okos, kreatív és szép lenne:-)

pingvin 2012.01.12. 18:35:59

én meg egyszerű varrónő vagyok, és amikor elolvastam a "Hogyan ne legyünk tökéletes anyák?" című könyvet, sokat nevettem! Ha már a könyvajánlóknál tartunk...

Ismeretlen_26205 2012.01.12. 19:56:50

Elég lelkes egy védőnő lehetett, ha már a 10. hét végére megutáltatta magát:-)

Ismeretlen_17452 2012.01.14. 16:19:17

Montag, kurvára igazad van. Exvaraljai, "olyan jo ertelmes noket olvasni (es oly keves van beloluk sajna)." ámulok bá(o?)torságodon, mellyel ezt a mondatot egy nő által vezetett, sok - tán meglepő módon - női olvasóval rendelkező blogban ilyen merészen felvállalod. Nem is zavarok tovább, megyek, leborulok a Világmegmentő Nagy Pénisz oltára előtt, hálálkodva, hogy értelmes férfiakból - hallelúja, iszonyú mázli - Dunát lehet rekeszteni.

Morwen 2012.01.14. 21:26:43

Montag, tök totál egyetértek! Több ilyen cikket/bejegyzést/vélemény a médiába (is)! Ha az ember lánya nem Született Anya, és igenis örömet tud találni a gyereken kívüli világban, annak büntetés a kényszeres otthonmaradás (még nincs gyerek, de valszeg én is a falat kaparnám ha 3(!!!)évig együvé zárnának a gyerekkel, akármennyire is saját vér...) Ne mondja nekem senki, h. csupa móka és kacagás szellemileg és szociálisan szinte leépülni, egész nap a pisi-kaki-ma kétszer megfordult-azt mondta búbá köröket futni hónapokig/évekig...Egy volt évfolyamtársam miután lebabázott, szinte teljesen bebutult, csak a kölök érdekelte, semmi más. Ma már nem a barátnőm-főleg emiatt :( A másik véglet meg szerintem, ha túlságosan is a gyereket látod életed értelmének, azzal jól elrontod, anyám 3 évig volt velem itthon, és azóta se tudja elképzelni az életét nélkülem még minimális időre se...Állandóak a viták, nincs elvágva a köldökzsinór, pedig így 30körül már ideje lenne...Ez se egészséges szerintem :(

Ismeretlen_26205 2012.01.15. 13:00:53

Hát, Morwen, ez nem lehet egyszerű. Pontosan erre gondoltam a mártíranyák kapcsán, hogy azért is olyan rossz ez a helyzet, mert a gyerek felnőve örökös lelkiismeret-furdalástól gyötrődik, hogy hálátlan, pedig csak önálló szeretne lenni, és attól még szereti az anyját, aki azt a feltétlen függést hiányolja a felnőtt gyerekből, ami egy csecsemőnél van. Totál patthelyzet. (Ismeretlenül azt tippelném egyébként, hogy nincs testvéred, és anyukádék elváltak.)

Exvaraljai 2012.01.15. 17:04:45

Infection: Ez nem batorsag kerdese; altalaban az ertelmes nok nem szoktak fennakadni a hozzaszolasaimon, tekintve, hogy eleg konnyen lehet ertelmezni oket. Montagot szemelyesen ismerem - a blogja kapcsan - es imadom a stilusat, a humorat, a lenyeglatasat; nemcsak nok, hanem ferfiak kozt is kiemelkedo jelensegnek tartom. Az meg engedtessen mar meg nekem, hogy ezt 1-2 evente levelben vagy akar itt a blogjan jelezhessem neki, hogy mennyire jo kikapcsolodast jelent a sok Titok-, ezoteria, vagy epp Coelho-fuggo es onallo gondolatot soha fel nem mutato no kozott, akikbe oly gyakran belefutok akar a neten, akar IRL. Termeszetesen leborulhatsz a Világmegmentő Nagy Pénisz oltára előtt, ha ehhez van kedved, errol szol a szabadsag, ha mondjuk nem veszem figyelembe a hozzaszolasodban az ironiat. Ertelmes ferfiakkal sem lehet sajnos Dunat rekeszteni, aterzem a problemadat ilyen szempontbol. Ugyanakkor a "Vilagmegmento Nagy Penisz" mint fogalom ketsegtelen igazsagtartalommal bir (ugy altalaban veve szinte minden "mento" jellegu technologia es tudas a ferfiakhoz kotodik), ugyanakkor az erem masik oldala az, hogy az elofordulo "mentesi helyzetek" altalaban szinten a ferfiak lelken szaradnak (pl. vegyuk csak a haborukat). Szoval nem kell mindenben a nok elnyomasat vagy hasonlokat latni.

e. 2012.01.16. 10:32:54

Ausztriában nincs védőnő, lefordíthatatlan fenomén, mindig bajban vagyok, körül kell írni, magyarázni. Gyakran kapom a kérdést: ööö... szóval nálatok úgy van, hogy valaki tőletek védi a saját gyerekeiteket? Egyébként itt egész rendesen elterheskednek meg gyerekeznek a népek védőnő nélkül is. De persze gond esetén lehet különböző nevtanszerű meg eü. szolgálatokhoz fordulni, éjjel-nappal telefonon kérdezni stb. Magyarországon át kellene szervezni a rendszert, úgymond karcsúsítani és célzottan hatékonnyá tenni. Így baromi drága is, nem is értem, honnan van ilyesmire pazarolható pénz. Ja, embert úgy nem gyűlöltem életemben, mint 40 évvel ezelőtt a nagyhatalmú, pletykafészek védőnőt, aki kikapkodta a gyerekeimet a kezemből és matatott a ruhásszekrényben, szagolgatta a rugdalózót. Akkoriban nem volt tanácsos védőnőt egyszerűen kirúgni. Álmomban ne jöjjön elő - persze sajna számos unokám születésekor előjött, volt, amelyiket ki kellett helyezni mint macskát szaharni, mert hisztizett, hogy lányom a hathónaposa mellől dolgozni menni merészel. Arra érkeztem, hogy okos, felnőtt lányom bőg. Montag, lécci írj füzetkét és bármit, ne csak ősanyák hallassák már a hangjukat. Kell hatni az igenis létező társadalmi nyomás ellen. Üdv. e.

Osztap Bender 2012.01.16. 10:59:43

Ajvé! Ezt hívják úgy, hogy az ember házhoz megy az izééééé... Hát azért. :-) Na mindegy, csináljuk, lássuk, mi sül ki belőle! Scusi, a hétvégém elment egy csomó kérdőív kiértékelésével, fontosabb, sürgősebb volt. Most is csak azért jelentkezem, hogy jelezzem azoknak, akiket érdekel (érdekel még valakit?): nem felejtettem el, vagyok, jövök, mondom – hogy mikor, milyen ütemben és terjedelemben, azt nem tudom megjósolni, bár tudom: a körülmények nem mentik az embert (csak szorítják cudarul). Gyorsan egy pár apróság, reflexiók, ifjúkori zsengék, töredékek: ---- ad bölcsészek (@pemetefű&montag): nem fogalmaztam pontosan (akartam vón’ net-konform módon rövid lenni – sajnos a téma nem igazán teszi lehetővé). A bölcsészt nekem nem az OKJ-s szakvizsga teszi bölcsésszé. A bölcsész – a konkrét végzettségtől és szakmától függetlenül – inkább egyféle mentalitást, attitűdöt, szemléletet jelent, ami alapvetően abban manifesztálódik, hogy minden emberi cselekvés, tett hátterében kulturális meghatározottságot és szabad akaratot tételez fel, és amikor az ember biológiai meghatározottsága kerül szóba – horribile dictu: hogy az ember is csak egyike az állatoknak – elfúló lélekzettel feszt flintája után kapkod. A – korábban ajánlott cikkben – Mund Katalin emlegette Lakatos Lászlóval (RIP) ezen aztán úgy összekülönböztünk, hogy ott is hagytam a szociológiát, pedig jó mókának ígérkezett. Úgy kell a szociológiának! :-) ---- ad jezsuiták (@zsuzsi): „A jezsuitákról csak annyit: ők nem nők- könnyű más f.-ával verni a csalánt.” Na, nézzük, mit is mondtak a jezsuiták – amit ugyanúgy mondhattak volna más tejipari szakmunkások vagy brit tudósok is. Én jezsuitákkal szeretem, mert az valami különleges hangulatot, bukét ad a mondatnak. Az igaz, hogy ők nem nők, de hát az emnacipáció jegyében engedjük meg, hogy férfiak is tudhassanak valamit a gyereknevelésről. Oké, a jezsuiták tán még gyereket sem neveltek, de hát a citátum igazságtartalma nem is ebben van. Pemetefűnek igaza van: a jezsuiták valóban nem úgy értették az ominózus mondatot, hogy a kölök minden lépését kísérni kellene, sőt ilyet én sem mondtam. A jezsuiták (más tejipari szakmunkások, brit tudósok) azt mondják ezzel, hogy ami a korai életévekben történik (vagy éppen nem történik) az emberrel, az meghatározó lesz egész életére nézve, és később korrigálni, a kimaradtakat bepótolni, a megrögzülteket átprogramozni szinte alig is lehet. AKA imprinting. Ha pl. egy gyerekre nem figyelnek, folyton lepattintják (Hagyjál most, nem látod, hogy dolgozom! Majd délután megbeszéljük, most rohannom kell munkába. Pont most akarsz társasozni, amikor mindjárt kezdődik a meccs? Ne zavarj, menj, kérdezd meg anyádat! – gondolom, nem ismeretlen mondatok), akkor az a gyerek előbb-utóbb már nem is fog a szülőhöz fordulni, mert minek. Aztán a szülő majd értetlenkedik, hogy kamasz gyermeke nem mond el neki semmit, nem avatja be az életébe, majd amikor megöregszik, és gyámolításra szorulna, csodálkozik, hogy az a hálátlan kölyök heteken át rá sem néz, ha jön, akkor is csak annyi, hogy Szia, hogy vagy? Jól? Oké, hoztam egy kis narancsot, betettem a spájzba, most rohannom kell, majd jövök. Szia. – pedig ha belegondolna a kedves szülő, rájöhetne, hogy éppen ő „tanította meg” a gyereket kicsiny korában arra, hogy a saját dolgunk mindig fontosabb, előbbrevaló, mint hogy a másikra figyeljünk. (A teljes igazság persze az, hogy a szülők belegondolnak, rá is jönnek, csak az a kurva kognitív disszonancia meg a hárítása...) Vagyis nem kell a kölök minden lépését kísérni, de amikor a _kölöknek_ szüksége van ránk, _akkor_ ott kell lenni. De még azt sem: nem _kell_ ott lenni, de ha nem vagyunk ott, akkor ne csodálkozzunk, ha a dolgok másként alakulnak, mint szeretnénk. ---- ad Mérei– Binét (@pemetefű). Hááááááát... Itt most nagy levegőt kell venni. Régen olvastam már (eredetileg pedagógus lennék vagy mi a szösz), így hát utána kellett néznem, mert gyanús volt, és bizony jól sejtettem: a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Pétervárott, nem Volvókat, hanem Volgákat... Satöbbi. Mert Mérei–Binét (Lennon–McCartney, Ilf–Petrov, Boyle–Marriotte...) azért elég pontosan leírják, hogy a hivatkozott albán csecsemőkkel mi is történt, és ha megnézzük az eredeti szöveget (csak tiszta forrásból) akkor látjuk, hogy a „szokásban volt a gyereket 2-3 éves koráig kikötni, amíg az anyja meg a családja dolgozott” megfogalmazás – bár tényszerűen egyetlen szava sem vonható kétségbe – nem kicsit félrevezető, tudniillik azt sugallja, hogy a gyereket magára hagyták. Pedig: „a lekötözött albán csecsemőt ebben az egész időszakban az anyja szoptatja. Ha sír a gyerek, odamegy hozzá, és bölcsőstől ringatja. Ha más dolga nincs, átviszi a bölcsőt a világos szobába, ott ringatja […], talán énekel is neki, beszél is hozzá. Az anya tehát foglalkozik ugyan a gyerekkel, de tárgyak nélkül, játékszerek nélkül, együttes cselekvés nélkül. _Csak önmagát adja._ S ráadásul az egész házban […] szüntelen jövés-menés van. Nagy családok laknak együtt: szokásaik szerint az apa, a nagyszülők, a rokonok, a szomszédok egyaránt bejáratosak a csecsemőhöz. A vizsgálatok során megmutatkozott, hogy ezek a lekötözött csecsemők a hasonló korú bécsi csecsemőkhöz képest [két osztrák pszichológus végezte a vizsgálatot] mozgásfejlődésükben elmaradtak. [… A] szociális kapcsolatkészség próbáiban viszont (visszamosolyog, a nevető arcra másképp reagál, mint a haragosra stb.) […] a bécsi gyerekeket is felülmúlták.” Vagyis – szemben a Pemetefű mondata által sugalmazottakkal – a csecsemő egy nagyon is élő, sűrű szociális háló részeként növekedik, amely hálónak a centruma az anya, és ez a biztonságos szociális környezetrendszer tette az lehetővé, hogy a mozgásfejlődésben történt lemaradást rendkívüli gyorsasággal behozzák. Hasonló a helyzet azokkal a ázsiai és afrikai gyermekekkel is, akiket anyjuk a hátára kötözve hurcol mindenhová, kapálni, piacra stb., mert az anya folyamatos közelsége, jelenléte olyan szociális és mentális támaszt jelent, ami az egyéb hátrányokat ellensúlyozza. (Ugyanakkor a Mérei–Binét azt is leszögezi, hogy „a vizsgálat nem terjedt ki arra, hogy a lekötözöttség élethelyzetének milyen következményei voltak később a gyerekek indulati életében”, tehát azt állítani, hogy az ilyen bánásmódnak semmiféle maradandó következménye nincs, legalábbis megfontolatlanság.) A Mérei–Binét végkövetkeztetése: „[…] Egyetlen magyarázat kínálkozott elfogadhatónak: _ha az anya állandóan jelen van a gyerek életterében_, akkor a súlyos akadályoztatás ellenére is hatóképesek maradnak a cselekvés érzelmi indítékai, s ez néhány óra alatt […] tárgyi irányulásban is megmutatkozhat. […] A hospitalizálódott gyereknek hiába van játéka, nincs kinek a kedvéért rakosgatni […]. Elindulhatna felfedező útra, de kitől induljon el, s kihez térjen vissza?” Érdemes a Mérei–Binét első pár fejezetét elolvasni, mert éppen arról szól, amin itt mos a purparlé kialakult: a szülői gondoskodás, az anya–gyermek kapcsolat jelentőségéről a korai életszakaszban. Amit itt valószínűleg senki nem vitat, valószínűleg senki nem mondaná, hogy ennek nincs jelentősége, a különbség köztünk „csak” annyi, hogy én azt mondom, hogy ennek a kapcsolatnak a „programja” evolúciósan rögzült, és nem „társadalmi nyomásra” alakult ki, hogy az „anyának a gyermeke mellett a helye” – mondhatnám: az evolúciós program transzformálódott a „társadalmi nyomássá”, gyakorlattá –, és ha ez bármilyen okból megváltozik (a kulturánk mindenhatóságába vetett erős hittel, „okosan” megváltoztatjuk), annak nemkívánatos következményei lehetnek. ---- ad emberi természet (@montag): lesznek még vitáink. :-) Vagyis nem velem, mert amiket mondok, nem én találtam ki, nem magamtól vagyok én ilyen okos. :-) Most nem mennék bele, hosszú lenne nekem is, nektek is, de majd sorra kerül. Ha sorra kerül. Addig is ajánlom elolvasásra pl. Csányi Vilmos: Az emberi természet c. könyvét. Mármint annak, aki nem olvasta. Ugyanis akkor kevesebbet kellene írnom. :-) ---- Most röviden ennyit, többet/mást máskor. Már ha lesz máskor. Legyen?

Ismeretlen_26205 2012.01.16. 12:32:40

Osztap, elsőre nem nagyon vitatnám mindazt, amit leírtál, de majd este tudok jobban belemerülni. Egy dolog viszont: a problémát én főleg ott látom, hogy ahogy te is írtad, ezek mind nagycsaládok. Sehol nincs olyan, hogy anyu beszorul kettesben a gyerekkel a lakás-bolt-játszótér háromszögbe, mert a család szanaszét lakik. Manapság Magyarországon a legtöbb kisgyerekes nőnek nincs ott az a segítség, hogy együtt laknak a nagyszülőkkel, vagy hogy beugrik a nagynéni a falu másik végéről, meg az uncsitesók a szomszéd utcából. Ezért tartom én roppant kétszínű dolognak a többéves gyerekezésre kényszerítést, mert a hagyományos családi modell, ami mellett ez jól működhetett volna, felbomlott - ezen lehet sopánkodni, de ez van. És egyedül egy gyerekkel hosszú ideig, úgy, hogy nincs, aki átvegye kicsit, foglalkozzon vele, csak az anyja, mindig az anyja, az borzasztó megterhelő idegileg. Mindez azért is probléma, mert a csecsemő sem szokik hozzá az emberekhez, anyján-apján kívül alig lát valakit, aztán megy a jajveszékelés, hogy szegény még nem érett a bölcsire/ovira, fél az anyja nélkül. Hogyne félne. Mi ezért egész pici korától direkt hordjuk mindenfelé, állandóan népek veszik körül, jönnek-mennek a vendégek, sokat van a nagyszülőknél. De még ezt is rosszalja sok ember, mert jaj, a fertőzések, meg a betegségek!

e. 2012.01.16. 15:49:04

Montag, bocs, hogy belekotyogok a beszélgetésetekbe, de annyira egyetértek veled, hogy... hogy csak na. Van egy csomó gyerekem abból az időből, amikor még nem létezett gyes, meg abból, amikor már volt és születtek unokáim Magyarországon és máshol otthonmaradással, dolgozással mindenféle variációban. Hiába a sok-sok tapasztalat és a szakmám, tárgybeli olvasmányom, őszintén be kell vallanom: mind a mai napig képtelen voltam bármiféle szabályszerűséget felfedezni a gyereknevelési módok és az eredmények között. (Természetesen eltekintve a szakmában tapasztalt extrém szélsőségektől, elmebajoktól, hospitalizációtól, egyéb borzalmaktól.) Kiből mi lesz - lutri. A gyerekek az ő saját személyiségükkel születnek és lassanként jól megismerjük őket, mert ugye az épkézláb, képzettebb embert szokta érdekelni a saját gyereke, akár naphosszat otthon kukucsozik vele, akár nem. Megismerjük egymást a kölkökkel, alkalmazkodunk hozzájuk és ők is hozzánk, anyához, apához, rokonokhoz, óvónénihez és -bácsihoz, gondozóhoz, szomszédhoz, ki van kéznél. Ebből alakul valami. Ha a felnőttek a lehető legkevesebbet görcsölnek a kölkök körül, annál jobb eredmény fog alakulni, annál jobban bírja érezni magát mindenki. (Annyi előnye mindenképpen lesz, hogy a gyerek nem tanulja meg - legalábbis otthon nem - a fölösleges görcsölést, drámázást, mártíromkodást. Ha pedig görcsölős típus, hát az marad, ha a fejünk tetejére állunk is. Nekem van aggódós-szorongós gyerekem. Vele voltam otthon legtovább és még élveztem is azt a másfél évet. A leglazább, legboldogabb felnőtt a családban az, akivel csak két hétig és szójás műpapin hízott.) Nem tudok róla, hogy bárki megvizsgálta már az egyedül otthon ülő gyeses anyukák felnőtt gyerekeinek egészségi-pszichés állapotát, személyiségjegyeit és összehasonlította volna hamar munkába álló anyák gyerekeiével. (Kihagyva persze a szerintem irreleváns lekötözött mongol csecsemőket.) Mindenesetre érdekes lenne, kiderülhetne belőle, mennyi haszna van - ha van - a gyes-rendszernek. Nagyon dicséretes, hogy a gyesezés nem kötelező. De ha a "kötődő nevelést" vagy mit praktizáló és agresszívan propagáló szupermagyaranyák egyszer tényleg beindulnak, még lehet.

Ismeretlen_26205 2012.01.16. 18:47:47

E, a gyerek meg az anya érdeke sajnos soha, sehol nem volt és nem is lesz tényező abban az állami szintű döntésben, hogy a gyerekkel való otthon maradásra vagy a mielőbbi munkába állásra fogják-e helyezni a hangsúlyt. Ebben kizárólag gazdasági érdekek döntöttek és döntenek a jövőben is, bárki bármit állít is. Amúgy én is hajlok arra, amit mondasz, miszerint sokkal nagyobb mértékben befolyásolja a személyiséget a "hozott anyag", mint amennyire sokan gondolják. Nyilván a körülmények és tapasztalatok, azaz a nevelés is sokat számít, de szerintem sokan úgy vélik, hogy ezek sokkal-sokkal nagyobb súllyal esnek a latba, pedig ezt még senkinek nem sikerüt hitelt érdemlően bizonyítania.

Ismeretlen_37309 2012.01.17. 10:57:03

Osztap Bender: Ajvé (hogy téged idézzelek), hű de szép hosszú rész lett az idézetemből :) Abban teljesen igazad van, hogy nem fejtettem ki pontosan, mire is akarom vonatkoztatni a sztorit, bár mertem remélni, hogy nem azt gondolod, az én tézisem szerint a kölök leszarandó és nem kell vele foglalkozni, amikor szüksége van rá. Az albán gyerekes példát pont azért hoztam fel, amit te is kihangsúlyoztál: a gyerekkel való ilyetén bánásmódtól a mai ősanyák, testtudatoktatók, ezoterikusesztikék sikítva kiáltanának gyilkos átkokat az anya fejére, de közben látható a leírásból, hogy a gyerekek ettől vajmi kevés hátrányt szenvedtek, mert közben folyamatosan foglalkoztak velük. Amúgy szerintem egyetértünk, csak elbeszélünk egymás mellett. Én azt kifogásolom, amit Montag is írt: életellenes és konkrétan szellemileg gyilkos dolog három évig a gyerek mellett lenni, bezárva, kizárólag rá koncentrálni, horribile dictu kijelenteni, a gyerek nélkülem úgysem tud boldogulni, miközben valójában anyuka függ rettentően a gyerektől. Egyetlen biológiai-pszichológiai tényállásban nem találsz olyasmit, hogy ez normális (ha mégis, érdeklődve várnék forrásokat). Ahogy Montag is írta, az általad emlegetett esetekben nagycsalád veszi körül a gyereket, konkrétan mindenki neveli, nem kis különbség van a két rendszer között. Úgy gondolom, egyértelmű, hogy ezzel messze nem azt akarom mondani, hogy a szerintem helyes gyereknevelési módszer során kilököm a gyereket a gangra, oszt kaparásszál. Hogyne kellene a gyerekkel törődni (Montag ezt amúgy nagyon szépen leírta egy tavaly (azt hiszem) februári bejegyzésében), ezt egyáltalán nem is vitatta itt senki.

molly · http://mollyblooom.blogspot.com/ 2012.01.18. 22:41:53

bevallom, irigyellek a sok lelkesedőért. én állatkáknak nevezem a gyerekeimet és még ezért is megtámadott valaki valamelyik nap...mondjuk alapvetően mókásnak tartom, hogy a sorozatgyilkosokkal (is) gyakran foglalkozó blogomat többen most már babablogként aposztrofálják és linkelik:)

molly 2012.01.19. 00:13:46

(ja és bocsánat, hogy kicsit off voltam. a téma amúgy sajnos az egyik legkényesebb - a terhességgel együtt -,úgyhogy kéretik alapos álszentséggel kezelni, az igazság sosem volt népszerű.)

Osztap Bender 2012.01.22. 13:32:01

@montag (59): A probléma (az egyik) valóban az, hogy nincsenek nagycsaládok. Vagyis hogy – ugorjunk egy szintet – az a modus vivendi, amihez az ember az évmilliós evolúció során alkalmazkodott (másik oldalról nézve: amire az evolúció az embert „kiképezte”, felkészítette) pár évtized, de legfeljebb pár évszázad alatt megsemmisült (na jó, ne szerénykedjünk: az ember szétverte), és ezt a – kulturálisan kikényszerített, evolúciós léptékben villámcsapásszerű – változást az ember biológiai evolúciója nem bírta követni. Az oké (nem, nem oké), hogy racionálisan/kulturálisan a nagycsaládoknak szét „kellett” hullaniuk, de a nagycsaládra kalibrált, evolúciós (biológiai) programhoz még nincs meg az upgrade. Az ember (a gyerek) lelke még mindig arra vágyik, amihez százezer évek óta hozzászokott, és ha nem leli, akkor belebetegszik. Nem feltétlenül klinikai értelemben, de előbb-utóbb tán még úgy is (különben miből élnének meg a cihológusok és terapeuták?). Vagyis a „nagyhírű, / büszke, / rangjára fő-fő, / csatákban győző / vitéz” ember mesterségesen felülírta az evolúciós programot, a régi hardverre (biológiai képességek, fejlettség) írt egy új szoftvert (kulturális követelmények), de jottányit sem törődik a következményekkel, sőt mi több: bele sem gondol. Kétszínű dolognak tartod a „többéves gyerekezésre kényszerítést”, de nem sokkal jobb a segítők hiányára hivatkozva megvonni a gyerektől azt, amire mindennnél jobban szüksége van ebben a korban, és amit nem pótol semmiféle nagymama, nagynéni, Waldorf-bölcsi vagy kétnyelvű óvoda: az anyjától, távolabbról tekintve: a szociális és érzelmi biztonságtól. Ha van társadalmi nyomás, akkor az sokkal inkább az, hogy adjuk a gyereket bölcsődébe, menjünk dolgozni, keressünk pénzt, valósítsuk meg önmagunkat (amivel egyébként semmi baj, csak a következményeken nem szabad meglepődni). Többen felemlegették itt, hogy régen is korán visszamentek az anyák dolgozni, de azért ne feledjük: ez a munka a ház körüli munka volt, és a gyermek mindig az anyja mellett – más megközelítésben: az anya mindig a gyermek környezetében – volt. Ugyanúgy, ahogyan a már emlegetette albán, ázsiai vagy afrikai anyák/gyermekek esetében. A mai probléma nem az, hogy az anya mikor áll vissza a munkába, hanem az, hogy a gyermek mikortól kénytelen nélkülözni az anyját – akármilyen okból. (Mégegyszer, csak hogy ne felejtsük el – repetitio est... stb.– : nem azt mondom, hogy mindig a gyerek mellett kell lenni, minden lépését felügyelni kell. De mindig a gyerek rendelkezésére kell állni, amikor _neki_ szüksége van rá. Mert nem tud valami, mert nem ért valamit, mert fél, mert meg akarja osztani velünk az örömét... Mindegy miért. A gyerek bízik a szülejében – és csak abban bízik! –, és ha ez a megbízhatóság, ez a biztonság meginog, annak nemkívánatos hatásai lehetnek – l. Maslow-piramis, később még szóba kerül). Nem az a társadalmi nyomás, amit szirénhangján folyton sugdos a társadalom, hanem az, amit ténylegesen tenni kényszerít („Ne arra figyeljenek, amit mondok...”). Ha a társadalom komolyan gondolná, hogy maradj otthon a gyereked x éves koráig, akkor úgy rendezné be a világot, hogy ezt megtehesd mindenféle traumák nélkül. De nem gondolja komolyan, csak a szája jár. (Na ez volt az egyik, ami miatt elkezdtem szociológiára járni: miért működik az ember, a társadalom másképp, mint ahogyan magáról hirdeti? honnét ez a diszkrepancia? – de a szociológia baromira nem tudott kielégítő válaszokat adni – sőt, mintha nem is érdekelné a válasz, valamiféle kollektív kognitív disszonancia ült az egészen –, a biológia, az etológia, a pszichológia, az evolúciós tudományok meg igen. Bár nem kis trauma volt a felismerés, kb. olyan, mint amikor kiderül, hogy nem is a Jézuska hozza – igen, bennem is működik a kognitív disszonancia :-) ) ---- Ad emberekhez szokás: nem vagyok róla meggyőződve, hogy bármiféle értéket jelentene, bármiféle előnnyel járna a közösséhez való korai vagy nagymértékű hozzászokás. Pontosabban: az is okozhat ám traumákat, ha túl korán vagy túl sok emberrel kerül kapcsolatba az ember (a gyerek). A modern ember számos nyűgje éppen abból fakad, hogy sokkal több emberrel kerül kapcsolatba, mint amennyit el bír viselni. Ma egy átlagos munkába utazás közben sokkal több emberrel találkozunk, mint száz éve egy egész életben, és ez lelkileg iszonyú megterhelő (felteszem, az autó kontra békávé döntésben is szerepe lehet annak, hogy ha autóval megyek, akkor kevesebb emberrel kerülök kapcsolatba). Az ember nem erre van kitalálva. Érzelmeinknek korlátai vannak. Nem lehet mindenkit szeretni, de még elviselni sem. Kicsit félve kezdek bele, mert annyira közismert, de hátha valaki még nem találkozott vele: az érzelmeknek három köre van, és ezek nagyságrendje evolúciósan meghatározott. Kb. 3–5 fő az, akikkel igazán mély, szoros, intenzív és intim kapcsolatot tudunk ápolni (nem _erotikus_, hanem _bensőséges, bizalmas_ értelemben), 15–30 fő az, akikkel már lazább, de még mindig szoros kapcsolatot tudunk tartani, és 150–300 fő az, akikkel együtt tudunk működni, akiknek az interakciójában részt tudunk venni, akiknek a tevékenységét át tudjuk látni, esetleg meg tudjuk szervezni. Ezek a nagyságrendek megfelelnek a nukleáris család, a nagycsalád és a horda méretének. A hordáénak, amelyben az ember az evolúció során a szavannán kóborolt. Ezek voltak a legnagyobb csoportok, amivel az embernek együtt kellett működni, ezért aztán evolúciósan úgy alakult, hogy az emberi agy érzelmi teljesítőképessége kb. ennyi másik emberre van kalibrálva, mert egyszerűen nem volt szükség nagyobb érzelmi kapacitásra. Minek? Ha idegen hordával találkozunk, az úgyis idegen, tehát nem szeretjük, sőt nem csak hogy nem szeretjük, de még csak nem is tekintjük őket „magunkfajtának” (igen, a rasszizmusnak – hutuk kontra tuszik –, a politikai különállásoknak is evolúciós háttere van). Csak en passant jegyzem meg, hogy nem véletlenül tűnik megoldhatatlannak a fosszilisenergia- a globálisfelmelegedés- vagy a túlnépesedés-probléma sem. Az emberi gondolkodás rövidtávú. Evolúciósan így alakult. Az ember az evolúció során csak rövid távú problémákkal került szembe [másnapi élelem, ivóvíz, éjszakai szállás stb., de még a leghosszabb táv is csak egy évnyi: nyáron be kell spájzolni télre is], vagyis a hosszú távú [évtizedes, évszázados] problémák megoldásának képessége nem is fejlődött ki, mert minek? az embert körülvevő világ évtizedeken, évszázadokon keresztül változatlan volt, pontosabban: a változások generációkon keresztül olyan kismértékúek (emberi léptékűek) voltak, ami nem követelte meg a hosszútávú előrelátást, tervezést. Ami nagyapáinknak jó volt, az jó volt nekünk is, és jó volt unokáinknak is. Csak az utóbbi száz év (kulturális!) eredménye, hogy már egy emberöltő alatt is követhetetlenné, felfoghatatlanná formálódik a világ. Avagy – ahogyan Csányi Vilmos írja – „Kőkorszaki aggyal kéne megoldani 21. századi problémákat.” ---- Ad hozott anyag @montag: azt mondod: „sokkal nagyobb mértékben befolyásolja a személyiséget a "hozott anyag"”, miközben máshol (pl. pemetefu @37., zsuzsi @38., montag @40.) hülyeségnek tartjátok a biológiai meghatározottságot. Hogy a személyiség mennyiben biológiai és mennyiben társadalmi konstrukció, azt csak akkor tudnánk igazán eldönteni, ha valakit sikerülne visszalőni születésének pillanatába, és más körülmények között felnevelni. Erre mód a dolog természetéből adódóan nincs (bár vannak irodalmi és filmes gondolatkísérletek – Brazíliai fiúk, Vissza a jövőbe –, amik természetesen nem relevánsak, de azért figyelemreméltók). Ikervizsgálatok során annyi viszont kiderült, hogy a) nagy különbség van az egypetéjű és a két- (vagy több-) petéjű ikrek között (felteszem, a 40-ben említett hármasikrek nem egypetéjűek voltak): míg az egypetéjű ikrek között nagyon nagy a hasonlóság (mert ugyanaz a genetikai anyaguk), addig a két- (több-) petéjűek egymástól való eltérése az életkor előrehaladtával növekszik; b) ennek a a hasonlóságnak/eltérésnek az oka valószínűleg az „interakciók interakciója”. Tudniillik – a tudomány mai állása szerént – a teljes személyiség egy interakció-hármas (reaktív, evokatív és proaktív interakció) bonyolult együttes és kölcsönhatása során alakul ki, és ez valamiféleképpen „determinált” (mármint az, hogy ez alkítja ki a személyiséget). Reaktív interakció az, hogy valaki hogyan reagál a környezeti hatásokra, evokatív, hogy a környezet milyen választ ad ezekre a reakciókra, proaktív pedig az, hogy ezen oda-visszahatások nyomán az egyén milyen módon kezdi alakítani, és végül hogyan alakítja ki saját környezetét (a környezet most nem csak a fizikai körülményeket jelenti, hanem beleértem az pl. az egyén gondolkodását mint a cselekvést meghatározó „intellektuális környezetet”). Nagyon leegyszerűsítve: ha pl. egy gyermek manuálisan ügyes, akkor ezért megdícsérik, a dícséret pozitv megerősítést vált ki belőle (sikerélmény), egyre többet manipulál, aztán már ő maga is keresi a kézügyesség fejlesztésének lehetőségeit. Eddig ez így nagyjából egy eléggé becsatornázott biológiai processz. Az viszont, hogy ezzel a kézügyességgel mi lesz a gyermekből, ha felnő, bűvész, zsebtolvaj, zongoraművész vagy idegsebész, az már nagymértékben a környezeti hatások következménye (persze nem, mert a felsorolt szakmákhoz a kézügyességen kívül más – biológiailag meghatározott – képességek is kellenek, és ezek együttese lesz a döntő, de a folyamat talán így jobban érthető). Egy általánosabb példa: magas intelligenciájú szülőknek nem csak azért lesznek magas intelligenciájú gyermekeik, mert az intelligencia részben öröklődik, hanem jelentős részben azért is, mert a magas intelligenciájú szülők nagy valószínűséggel intellektuálisan stimuláló környezetet teremtenek a gyermekeiknek, akik aztán ebben örömüket lelvén, maguk is keresik az intellektus kibontakoztatásának különféle lehetőségeit. Egypetéjű ikrek esetében a környezeti hatásokra adott (biológiailag, genetikusan meghatározott) reakciók nagymértékben hasonlók, ezek a reakciók a környezetből nagymértékben hasonló válaszokat váltanak ki, ezek során hasonló megerősítések keletkeznek, és a gyermek a saját magát és környezetét ezeken a hasonló alapokon kezdi felépíteni, így lesznek az egypetéjű ikrek

Osztap Bender 2012.01.22. 13:34:27

(part II.) nagyon hasonlók. A kétpetéjű ikrek már kezdettől fogvba különbözők (génállományuk más), ezért reakcióik is mások, így másként fognak fejlődni. Vagyis a személyiség ezen interakciók kölcsönhatásából alakul ki, és – visszatérve a diskurzus kiindulópontjához – a korai életévekben az interakció másik fele (a környezet) mindig az anya (tágabban: a szülő), vagyis „környezetként” a szülőnek nagyon nagy a felelőssége abban, hogy ebből az interakció-trióból mi sül ki, merrefelé veszi az irányt a személyiség fejlődése. Van olyan érzésem, hogy amikor anyukák/apukák mentegetőznek gyermekük ilyen vagy olyan viselkedése miatt (Nem tudok vele mit csinálni: ilyennek született) az sokszor nem más, mint a szülői feladatok elhanyagolása vagy rossz értelmezése miatti felelősség áthárítása a „természetre” (már megint a kognitív disszonancia! a picsába!). ---- Ad nemi szerepek: értem én, hogy nagyon csábító a biológiailag determinált nemi különbségeket leszűkíteni a szülés operatív lebonyolítására, ez azonban – sajnos – nincs így. A két nem között alapvető különbségek vannak, amik a munkamegosztást is meghatározzák (tessék itt elvonatkoztatni a konkrét ki-vigye-le-a-szemetet, ki-mosogasson, ki-cseréljen-pelenkát kérdésektől, ezek csak a felszín). A „női agyvelő” egészen másként (figyelem: nem rosszabbul! Másként!) működik mint a férfi, és ennek is evolúciós háttere van. A nők pl. tereptárgyak szerint tájékozódnak, a férfiak égtáj szerint. Ennek hátterében az áll, hogy az evolúciós munkamegosztás során a nőknek jutott a bogyók, magvak gyűjtése, a férfiaknak az antilopok és bölények kergetése és levadászása (valószínűleg azért, mert a nők nem nagyon tudtak pl. terhesen vagy csecsemőjükkel a hátukon a gazellák után rohangálni). A bogyók ugyebár nem változtatnak helyet, az holnap is ott lesz, ahol tegnap volt, vagyis a nőknek azt kellett megjegyezni, hogy a patak mellett föl kell menni a hármas szikláig, ott megkeresni a nagy, kiszáradt fát, és annak tövében találják a bogyóbokrot. A férfiak viszont egyrészt vadászat közben nem nagyon tudtak arra figyelni, hogy mikor hol járnak (mert akkor szem elől tévesztik a zsákmányt), másrészt ahol ma volt antilop, ott holnap már nem biztos, hogy lesz. Vadászat során így meglehetősen kanyargós és alkalmanként más és más útvonalat jártak be, és ha vissza akartak találni a táborhelyre, akkor másként (égtáj szerint) kellett tájékozódásni. Amely férfiak ebben sikeresek voltak, azoknak volt zsákmányuk, visszataláltak a hordához, így életben maradtak, tudtak utódokat nemzeni, vagyis továbbörökítették az égtáj szerint való tájékozódás képességét, míg a nők a tereptárgyak után való képességet örökítették utódaikra. Ez a különbség férfiak és nők közt még ma is kimutatható. Hasonló lehet a női és férfi beszédkészség különbözőségének hátterében: a bogyószedés sikerét nem veszélyezteti a beszéd, az antilopvadászatét igen. Ezért a nők csacsoghattak, a férfiak meg nem. Nem fejtegetem tovább, talán érthető. A nemi szerepek másik – és mondhatjuk: alapvető – terepe a párválasztás, a fajfenntartás ösztöne által generált interakciók. Ebben nyilvánul meg esszenciálisan a nemek szerinti munkamegosztás domináns-szubmisszív felosztása (megint csak nem szabad összetéveszteni a köznapi úr-szolga felosztással, részletekért tessék Csányi professzorhoz úrhoz fordulni) Ez alapvetően úgy működik (és már előre elnézést kérek, hogy most nem nőt, hanem nőstényt, és nem férfit, hanem hímet fogok mondani, de így talán nyilvánvalóbb lesz, hogy az ember mint faj, mint természeti lény alapvetően semmiben sem különbözik a többi állattól), hogy a nőstény fölhívja magára a hím figyelmét (proaktív interakció) (valami okos francia mondta – nem, nem jezsuita volt :-) –: a nő legcsodálatosabb tulajdonsága az, hogy kiválasztja azt, aki majd őt kiválasztja), a hím különböző kunsztokat produkál (pompás agancsot növeszt, násztáncot jár, verset ír, számolatlan rugdossa a gólokat, egykeréken indul a zöld lámpánál, olyan húslevest főz, hogy megszólalni nem tudsz, népeket igáz le – cherchez la femme, ha Kleopátra orra kisebb lett volna... Ne becsüljük le a közhelyekben leszűrődő, évezredes tapasztalatokat!), hogy elnyerje a nőstény kegyeit (reaktív interakció), a nőstény pedig – már amennyiben a hím produkciói elnyerték a tetszését – engedélyt ad (vagy nem) a párosodásra (evokatív interakció). (Az emberspecifikus nemi erőszakot kulturális devianciának tekintem, bár a hátterében természetesen ott az evolúciós nemi késztetés.) Persze kivételes fajok vagy kivételes esetek akadhatnak, de a kivétel éppen azért kivétel, mert nem jellemző, így a kivételekkel nem lehet leírni az egészet. Amiket te írsz (pl, hogy más kontinensen kiröhögik azt, ami nekem természetes), az nagyon a felszíne a dolgoknak. A lényeg az mindig ugyanaz. Ha egy francia diplomata meghív az operába, az ugyanazt jelenti, mint amikor a beduin pásztor négy kecskét hoz atyádnak: meg akarlak dugni. Az, hogy ezt a férfi hogyan fejezi ki, koronként és helyenként más és más, kultúrától függ, de mögötte az evolúciós késztetés ugyanaz. Egy a valóság, de ezer a ruhája. Namármost amíg a nemek a rájuk kiosztott szerepeket játsszák, addig a lelkekben béke van, mondhatni: harmonikus a létezés, mindenki boldog. Azonban amikor valamelyik nem elkezdi a másik nem szerepeit játszani, akkor zavar támad az erőben, tudnillik a Maslow-piramis alapjait, a biztonságot kezdi szétverni (oké, tudom, a biztonság már a második szint, de az már elég közel van az alaphoz, és mint ilyen, a második legfontosabb alkotóeleme a komfortérzetnek, tulajdonképpen a puszta vegetatív létezés utáni első tényező). Ugyanis biztonságban nem akkor van az ember (az állat), ha nem érheti semmi baj, hanem akkor, ha minden az, aminek látszik. Ha a veszélyes felismerhetően veszélyes, ha a biztonságos felismerhetően biztonságos (ugye ismerős a kép a lustálkodó oroszlán közelében legelésző gazellákról: a gazella „tudja”, hogy az oroszlán éppen jóllakottan döglik, tehát a gazellára így nem jelent veszélyt. Na de ha megmozdul az az oroszlán...). Csak ekkor van ugyanis esély a veszélyt felismerni és elkerülni. A bot ne változzon kígyóvá, a szivar ne robbanjon, a piros alma ne legyen mérgezett. Így el tudok igazodni a világban. De ha a világ csupa transformerből áll, akkor soha nem tudhatom, hogy mire számíthatok. Azért ez elég stresszes helyzet, nem? Namármost a férfi/nő is akkor férfi/nő, ha férfinak/nőnek látszik, illetve ami annak látszik, az az, ami (nem! nem az izmokra, a nagy mellekre vagy a ruházatra gondolok, ezek mind csak a kulturális felszín). De ha a velem szemben álló, nőnek látszó obzsé egyszer csak férfimód kezd viselkedni (vagy ha nem tudhatom, hogy hogyan fog viselkedni), az bizony összekuszálhatja a szálakat. Míg száz vagy akár még ötven évvel ezelőtt is a lányok-asszonyok szeméből az sugárzott, hogy „gyönge vagyok, kicsi és árva, védjen meg, édes úr!”, addig ma az a meszidzs, hogy „mit akarsz, kis köcsög, leverlek a gecibe bazmeg!” És ennek mentén akár fel is fejthető az egész igazi férfi vs. igazi nő (a kurva életbe, egy igazi hős!) problematika. Persze ugyanúgy igaz ez a férfiobzsékra is (egy kolléganőm mesélte, hogy a nyáron Párizsban bementek egy melegbárba, azt mondja, annyi jó pasit egy helyen ő még nem látott, és mélységesen föl volt háborodva, hogy micsoda disznóság a természettől, hogy így elpazarolja ezeket a gyönyörű hímpéldányokat). ---- Ad egyedül otthon ülő anyák @e: „Nem tudok róla, hogy bárki megvizsgálta már az egyedül otthon ülő gyeses anyukák felnőtt gyerekeinek egészségi-pszichés állapotát, személyiségjegyeit és összehasonlította volna hamar munkába álló anyák gyerekeiével.” Pontosan ilyenről konkrétan én sem tudok, de hasonló kutatások vannak, ezekben az apa nékül felnövő kamaszok és felnőttek szocializációját és viselkedését vizsgálták (pl. Bereczkei Tamás–Csanaky András: A szocializáció evolúciós pályái: az apa nélkül felnövő kamaszok és felnőttek viselkedésének fejlődése. In Lélek és evolúció, Osiris, 2001. 211–228.) Túlságosan részletekbe itt nem bocsátkoznék, csak ízelítőül: „A kizárólag anyával nevelkedő fiúk körében megnövekedett agressziót és vetélkedési hajlamot találtak, ami […] együtt járt a lányok iránti korai és intenzív szexuális érdeklődés kialakulásával, [… ami] sokkal inkább szexuális hódításra és a manipulációra épült, mintsem a stabil és hosszan tartó párkapcsolatokra. Ezen kívül _jobb_verbalitást,_de rosszabb_térorientációs_ és matematikai képességeket mutatttak, mint az apával együtt felnövő fiúk.” (kiemelés tőlem – figyelemre méltó, hogy a nők evolúciósan determinált, és a férfiakétól különböző beszédkészsége és tájékozódási képessége környezetként hogyan befolyásolja a férfimentes környezetben nevelkedő fiúgyermekek ezirányú fejlődését is! utalnék itt a reaktív-evokatív-proaktív interakciókra is – minden mindennel összefügg). Az apa nélkül felnövő lányok „kevésbé tartózkodóak szexuális attitűdjeiket illetően, előbb kezdik el szexuális életüket és több rövid távú kapcsolatban vesznek részt különböző férfiakkal, mint a kétszülős lányok […]. Negatív érzelmeket táplálnak a férfiak és általában a maszkulinitás iránt, és gyengébb képességet mutatnak arra, hogy érzelmi kötődést alakítsanak ki egyetlen férfivel. […] Az apa-hiányos családokból származó gyerekek […] [n]agyobb kockázatnak vannak kitéve a különböző viselkedési problémák kialakulását illetően, és gyakrabban követnek el szabályszegő viselkedést” „Azok a gyerekek, akik apa nélküli családokban nőnek fel, olyan elvárásokat fogalmaznak meg a későbbi életük szempontjából, hogy az apai gondoskodásra nem lehet számítani az utódok felnevelése során, és a párkapcsolatok természetüknél fogva nem stabilak, hanem átmenetiek és változékonyak. Az ilyen környezetben felnövekvő fiúk azt tanulják meg – nem feltétlenül tudatosan –, hogy szaporodásuk optimális formája rövid távú partnerkapcsolatokra kell, hogy épüljön, nem pedig az utódokra fordított intenzív apai gondoskodásra. Az apa nélküli lányok pedig azt tapasztalják, hogy a férfiak szülői ráfordítás nem döntő a szaporodásban, és hogy nem számíthatnak a férfiak aktivitására a gyerekeik felnevelésében. A kétszülős családból származó lányok viszont azt látják maguk körül,

Osztap Bender 2012.01.22. 13:36:15

(Part III.) hogy az apai jelenlét fontos a családi életben, ezért felnőtt korukban stabil, tartós kapcsolatokra törekszenek.” Vagyis a személyiségfejlődés szempontjából nagy jelentősége van az embert a korai gyermekkorban érő hatásoknak (vagy elmaradásuknak), és ha kulturálisan felülbíráljuk a személyiségfejlődés evolúciósan kialakult programját, akkor annak nem kívánt hatásai lehetnek. Ebben viszont – érettsége, fejlettsége, tudása (tudatlansága) miatt – mindig kizárólag a felnőttnek, a szülőnek, az anyának, apának van felelőssége. ---- Öööööö... Mit is akartam mondani? :-)

Ismeretlen_31653 2012.01.22. 15:24:05

uhhh, mennyi komment. Osztap, (hozzáteszem az utolsó kommentedet a terjedelme miatt képtelen voltam elolvasni), de szerint bazira félreérted a dolgot. Nem arról van szó, hogy az anya elmegy dolgozni és leszarja a gyerekét. Elmegy dolgozni, de a fennmaradó időben, ami a gyerekével tölt rá koncentrál és ezáltal lehet, hogy terjedelmében kevesebb, de intenzitásában sokkal értékesebb időt tölt vele. Nincs fekete és fehér: van akinek jó, hogy egész nap a gyerekével van és így is kiegyensúlyozott és boldog tud lenni, van akinek kellenek a másfajta ingerek, viszont ha ezeket megkapja, ő ez által lesz boldog és ebből a boldogságból egyértelműen profitál a gyereke is.

Ismeretlen_26205 2012.01.22. 19:56:20

Én vitézül végigolvastam-:) Egyrészt értem én, hogy mi miatt aggódsz, de meglehetősen lehetetlen vállalkozás lenne jelen társadalmi körülmények között kizárólag a kőkorszaki modell szerint élni, még ha evolúciósan arra is van huzalozva az agyunk. A legjobb, amit tehetek, tehetünk, hogy igyekszem egyensúlyt találni, mert igaza van R-nek, hogy ha az ember nem őszinte magához, akkor idegbeteg lesz, és az a gyereknek se jó. Hidd el, ismerem a kölköt, látom rajta, hogy kifejezetten szeret néha máshol és mással lenni, prímán elvan egész nap a nagyanyjaival, akik mással se foglalkoznak, csak vele. Az ideje javát velem tölti, de nem állandóan, és ez az egész családnak jobb így. Nekem a legérdekesebb e. hozzászólása volt, aki számos gyerek anyjaként és unoka nagyanyjaként állítja, hogy semmiféle szabályszerűséget nem sikerült találnia a korai időszak mikéntje és a későbbi felnőtt személyisége között. Szóval - és ezt olyan emberként mondom, aki a tudományosságot és a rendesen lefolytatott vizsgálatokat igen nagyra tartja - talán nem kell mindig annyira tudományosan és evolúciósan és egyéb tudós szempontokból megközelíteni a dolgokat, néha elég csak megérzésből cselekedni, vagy csak hagyni folyni a dolgokat. És a gyereknevelésre szerintem ez még jobban áll, mint más dolgokra.

Ismeretlen_26205 2012.01.23. 09:43:09

Ja, és még annyi, hogy szerintem az a teória, miszerint a nők azért beszélnek többet, mert bogyószedés közben lehet diskurálni, nagy tévedés. Ha belegondolsz, akár vadászni, akár gyűjtögetni merészkedett ki az ember a vadonban, érdemes volt kussolni és csendben lenni, akár azért, hogy ne zavard fel a vadat, akár azért, hogy a vadállatok figyelmét ne hívd fel magadra. Pláne, ha a gyerekkel a hátadon kellett menekülni előle. Szerintem nem volt nagy viháncolás bogyószedés közben, settenkedés volt, meg éber figyelés. A nők azért beszélhetnek többet, mert egyrészt érzelmesebb típusok, másrészt a kicsi gyerekkel főleg ők foglalkoznak, elsősorban tőlük tanul beszélni is. De ez csak feltevés.

félértelmiségi 2012.01.24. 22:22:03

Kedves Montag, szerintem egyetlen dolgot mérlegelj a bölcsivel kapcsolatban: úgy látod-e, hogy kevés már a gyereknek az az inger, amit a hétköznapokban nyújtani tudsz neki, a jövés-menés, a gyerektársaság. Ha igen, hát menjen. Ha nem, akkor én még otthon tartanám, és megpróbálnék magamnak valahogy rendszeres szabadidőt szervezni (nagymama, bébiszitter, minden kedden és csütörtökön 10-től 4-ig, ilyesmi). Bocs a belepofázáért, egyébként én is a falat kapartam a félórás kukucsoktól, teljesen megértem, mitől készülsz ki. Vannak nők, akik a gyerekből töltekeznek, és vannak olyanok, akiknek muszáj töltekezniük, hogy legyen energiájuk a gyerekre. Az enyémek már elmúltak 4 és 6 évesek, és mostanra van az, hogy huzamosabb ideig képes vagyok velük játszani úgy, hogy az számomra is élvezet.

Ismeretlen_26205 2012.01.25. 16:55:44

A bölcsi csak szeptembertől aktuális, úgy adtuk be a jelentkezést. Töltök én időt nélküle amúgy, csak sajnos munkával, az pedig nem a legjobb módja a feltöltekezésnek. Szerintem nem lesz vele gond, nyüzsgős fajta, érdeklődő, felfedező, társaságkedvelő, és úgy látom, alig egy-két kettesben töltött nap után már igényli a másokat és a változatosságot, szóval nem aggódom.

Stef 2012.01.29. 17:46:20

Montag, tanulságos volt olvasni téged, mint mindig - legtöbb kommentelőt is. Azt nem, amelyik magas lóról lebölcsészezett mindenkit, aki tapasztalatai és/vagy tanulmányai alapján értelmes érveket tudott felhozni ellene, és közben ő maga meg tipikus bölcsészbe oltott ősapaként (ajánlanám figyelmébe a Modorost) nyomta a különböző idegen kifejezéseket, mert attól olyan szakszerűnek gondolta a szövegét. Szerencsére időben rájöttem, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül alkalmazható rá a TLDR, végülis én is csak egy gyereknevelésre született gép lennék, és úgy tűnik evolucionárisan kódolva van az agyam arra, hogy ne igényeljek túl sok információt a külvilágról, mert még felrobban. Amúgy csakmondom: a kognitív disszonancia a papucsférjeknek is legalább annyira kedvelt búvóhelye, mint az itt gyülekező gyereküket győlölő szaranyáknak, szóval ha van nyugodt pillanatuk mondókázás és mosogatás közben, én helyükben elgondolkoznék rajta, hogy miért érzik szükségét (kicsit sem szubtilis utalásokkal) kikönyörögni, hadd mondhassák már el végre, miért az az univerzum rendje, amit ők élnek meg, és miért téved mindenki, aki esetleg mást is igényelne az életétől, mint amit egy gorilla is megtesz. (Félreértés ne essék: imádom a gorillákat!) Tudom, itt senki sem papucsférj, ez csak afféle intellektuális beszély.

Ismeretlen_26205 2012.01.31. 14:27:33

Frankón azt olvastam, hogy 'gyereküket gyűlölő szőranyák':-)

Part · http://http.//tengerpartos.blogspot.com 2012.02.17. 00:24:44

Szia, most találtam ide, mennyi idős is a gyerek? :) Egy éves korában én PONT ugyanezeket gondoltam (az 1 pont kivételével, mert nálunk csak az ölelgetés segített az alvásnál), menekültem volna itthonról, nagyszülők, rokonok, barátok ugye sehol, a bölcsi €1300 / hó, úgy éreztem, megkettyenek és el sem tudtam képzelni, hogy lehet valaki otthon egyáltalán boldog. Most 21 hónapos a fiam és imádom, hogy otthon lehetek vele még. Igazság szerint kb 14-15 hónapos kora óta érzem, látom azt, hogy sokat veszítettem volna, ha nekiállok munkát keresni és bölcsibe adom. Nem fogok vele otthon maradni az otthon megszokott 3 évig, vannak terveim, amik 2 éves kora körül beindulnak, onnantól nanny jön majd (elvileg), szóval nem érzem, hogy az anyagágban fogok lubickolni az elkövetkezendő 50 évemben, de most roppantul jól érzem magam a bőrömben és kicsit rossz érzés arra gondolni, hogy hamarosan mindenképpen megbomlik ez a nehezen megszerzett egyensúlyunk.
süti beállítások módosítása