Azon gondolkodtam már többször, hogy egy átlagember, amin most azt értem, hogy mindennapi élete során nem kerül közelebbi kapcsolatba a matematikával, tehát nem mérnök, matektanár vagy elméleti fizikus, az a négy alapműveleten, a szorzótáblán (ami mondjuk inkább csak magolás), a mértékegységek átváltásán és némi terület-, kerület-, űrtartalom-számításon túl használ-e bármit az égegyadta világon mindabból a matematikai rettenetből, amivel pokollá tették az életét az érettségiig? Akárhogy erőltetem az agyam, nem emlékszem rá, hogy bármikor sürgető - vagy bármilyen - szükségem lett volna annak ismeretére, hogyan kell tangenst számolni, kétismeretlenes egyenletet megoldani, hiperbolát ábrázolni vagy függvényekkel rálelni egy feladat megoldására. Olyan érzésem van, hogy ha a gimnáziumi matekórákat egy az egyben kihagytam volna, ma semmivel sem lennék hülyébb. Tök jó lenne viszont, ha tudnék rendesen fejben végezni műveleteket, mert nekem sajnos két kétjegyű szám összeadása hosszú percekig tart. Az anyám generációjának viszont ez tök jól megy. Ja, mert hogy őket erre még megtanították. Merthogy ennek haszna is van, az úgynevezett mindennapi életben, ami nem ám Horatius meg differenciálszámítás, töményen.
Ez az egész arról jutott ismét eszembe, hogy mekkora égés lesz, ahogy nap nap után tanácstalanul bámulom a gyerek matekleckéjét, és hozzá sem tudok szólni, nemhogy segíteni. Adná isten, hogy addigra legalább egy kicsit életszagúbb legyen a magyar oktatás, de persze erre nem sok esély van.
