Mivel a kölök szeptembertől heti két napon át bölcsis lesz - vagy valami olyasmi -, elkezdtük beszoktatni az intézménybe, ahol is a második napon sikerült beégetnie, persze teljesen igazságtalanul és alaptalanul. A tízóraihoz készülődve minden gyerek asztalhoz ült, én is leraktam egy székre a kölköt, majd bevonultam a konyhába barackot hámozni. Közben hallom át, hogy a vezetőnő részvevő hangon azt kérdezi valakitől: Hát te szegénykém, te mit fogsz enni?

Kilépve az ajtón rögtön láttam, hogy csak az én gyerekem lehetett a kérdés címzettje, mert az összes többi (szinte mind nagyobbak, óvodások voltak ott) evett, míg ő az állát az asztalra támasztva, félig lehunyt szemmel ült az - egyelőre - üres tányér előtt, és olyan mértékben áradt belőle a Twist Olivér-i nyomorúságos gyermekkor, a sok éhezés, bántalmazás és szeretetlenség, hogy rá lehetett volna könyökölni. Egy pillanatig heves vágy támadt bennem, hogy elkezdjek hadarva védekezni, hogy nem, nem, ez tévedés, ma is reggelizett, sokat kap enni, szeretjük is, nem verjük ésatöbbi, aztán inkább befogtam.

Mondanom sem kell, hogy ezek után két falat joghurtot volt hajlandó enni, illetve megnyalni egy szelet barackot, aztán elhúzott motorozni.