Ma kellene a kicsinek két naposnak lennie, ehhez képest hét hetes, repül az idő.
Amikor egy hétfő este, április elején rajtaütésszerűen elfolyt a magzatvíz jelentős része, rémült rikácsolásomra a férfi a háznál elrohant apósomért, hogy vigyázzon a már alvó gyerekre, mi bevágtattunk Vácra, a kórházba, ahol belém vágtak egy roppant fájdalmas tüdőérlelő injekciót (mármint a gyerek.kettő tüdejét érlelték vele, nem az enyémet), majd mentővel átvittek az I. Női Klinikára. Még sosem utaztam mentőautóval, de most már ez is pipa (bár nem szirénáztak, csak villogóztak, na mindegy). Elhelyeztek a szülészeten, egy szülőágyon. Erről azt kell tudni, hogy kurvára nem hosszan tartó hentergésre tervezték, bár honi egészségügyünk helyzetét ismerve élek a gyanúval, hogy a világ boldogabbik felén léteznek már jóval kényelmesebb és modernebb szülőágyak is, de nekem ez jutott. Mivel a hasamon folyamatosan rajta volt a magzat szívhangját figyelő bigyó, és infúzióra is kötöttek, ez még kényelmetlenebbé tette a helyzetem. Egy rohadt pillanatot nem aludtam, hajnalban viszont már olyan szinten fájt minden csontom, hogy a sírás határán voltam. Felkelni nem engedtek, még vécére sem mehettem ki, mert "előresodródhat a köldökzsinór". A szülésznők sajnálkoztak, tudják, milyen kényelmetlen, de nem tehetnek kórterembe, a szülészeten kell maradnom. Kedden behozattam két kispárnát, ezek enyhítették a kínjaimat, de nem eléggé. Közben szorítottunk, hogy nehogy meginduljon a szülés, mert a tüdőérlelőnek két nap kell az optimális hatás kifejtéséhez. Estére már olyan állapotban voltam, hogy az sem érdekelt, hogy pont most maradok le az Egy gyilkos ügy utolsó részéről*. Éjfélkor aztán az ügyeletes szülésznő megszánt, és azt mondta, mivel jók a szívhangok, hajnalig levesz a ctg-ről, próbáljak pihenni, de óránként bejön, és visszateszi tíz percre. Az az öt óra, amit négy megszakítással ugyan, de a szabad mozgás örömeiben kiteljesedve tölthettem**, olyan mértékben volt felüdítő, hogy az szavakkal leírhatatlan. Életem welnesz élménye volt, ezt bátran kijelenthetem, noha soha a lábam be nem tettem luxus spa hotelbe. Minden csórónak javaslom a módszert. Frissít, pihentet, kisimítja a bőrt.
Másnap átvittek az ún. koraszülő szobába, ahol mit ad isten, egy pontosan ugyanolyan szülőágyon folytathattam a nyaralást. De itt izgalmasabb volt az élet, mert ide hozták be a frissen megszületett babákat megvizsgálni. Jó sok volt közöttük a négy kiló feletti, már nem csodálkozom, hogy az előző másfél napban a falon át végighallgatott szülések között miért voltak olyan vadállati lefolyásúak, mármint üvöltés szempontjából, hogy anyám rémülten kérdezte meg a telefonban, hogy mégis mi történik körülöttem. Amikor mondtam neki, hogy pár szobával odébb szülnek, csodálkozva kérdezte: így? Mondtam neki, hogy embere válogatja, ki hogyan küzd meg, örüljön, hogy neki kétszer is jobb jutott.
De én is megkaptam a magamét egy tanuló szülésznő személyében. Már aggódtam, amikor láttam, hogy aznap ő fogja venni a vért, meg a többi (korábban kifigyeltem, hogy elég suta), de eleinte nem volt gond. Aztán jött, hogy beadja az antibiotikumot a branülön át. Tudni kell, hogy ezeket kábé naponta-kétnaponta jó újraszúrni, mert bealvadnak. Ez a branül hétfő este óta volt a kézfejemben, de csak ennek a csajnak sikerült olyan fájdalmat okoznia általa, hogy konkrétan azt hittem, lefosom a bokám. Szikrázó szemmel néztem, ahogy dagad a vénám, körülötte meg az összes szövet, ahogy nyomja befelé a löttyöt, majd megkérdeztem, nem lenne-e jobb, ha a branül oldalsó nyílásán próbálkozna, ott tapasztalatom szerint elviselhetőbb a dolog. A válasz: nem, fölösleges, de mi lenne, ha egy hirtelen mozdulattal egyben benyomná a fecskendő tartalmát, gyorsan túl lennék a dolgon. Szívem szerint ráordítottam volna, hogy HÜLYE VAGY BAZDMEG, SZÉTROBBANNA A VÉNÁM, AZ KURVAÉLET!, de csak egy határozott nemet sziszegtem. A cirka másfél perc után, amíg az egész procedúra tartott, csak ültem bénultan, magam elé meredve, és arra koncentráltam, hogyan folynak végig a verejtékcseppek a gerincem két oldalán. Ha nem velem történik, el sem hiszem, micsoda fájdalmat tud érezni az ember a vénájában meg a környékén.
Aztán eljött a szerda este, letelt a 48 óra, és közölték, hogy holnap reggel szülök. Hogy hogyan, azt nem mondták, csak másnap reggel tudtam meg, hogy a császár mellett döntöttek. Ez legalább már nem volt újdonság. Az viszont igen, hogy műtét közben a kicsavart tartásban rögzített jobb vállam először csak fájdogált, majd egyre jobban fájt és zsibbadt, végül nyüszítve könyörögtem az aneszteziológus csajnak, hogy masszírozza, ha istent ismer. Konkrétan a hányás határán jártam, ez is merőben új tapasztalat volt a fájdalom terén, amit csak pikánsabbá tett tény, hogy mindeközben feltárt hassal feküdtem, kiterítve. Nagy szerencse, hogy deréktól lefelé béna voltam, mert nem bírtam volna ki vonaglás nélkül, az meg gondolom nem hiányzott volna a teamnek meló közben. A doktornő lelkesen masszírozott, és mondta, hogy hát igen, szarok ezek a műtőasztalok (csak nem?), sokan panaszkodnak vállfájásra. Ennek hatására bontakozott ki a fejem fölött annak megbeszélése, hogy kinek mi volt a legszarabb a császármetszése során***. Merthogy kizárólag nők operáltak, ez ám a nemi egyenjogúság diadala. Közben az aneszteziológus doktornő biztatott, hogy már varrnak, mindjárt vége, már csak két öltés, már csak egy, már vége...
Ja, és közben persze kiemelték a gyereket, ami arra a két másodpercre, amíg láthattam, elterelte a figyelmemet. Ahhoz képest, hogy 33 hétre született, baromi hangosan bőgött, jót tett a tüdőérlelő. És nagy szerencse, hogy a császár mellett döntöttek, nem a szülés megindítása mellett, mert ekkor derült ki az is, hogy egy tökéletes csomó volt a köldökzsinóron****, ami isteni szerencse folytán eddig nem feszült meg, a sima szülés során viszont azt hiszem, lett volna rémült kapkodás, aminek a vége jó eséllyel még így is egy halott vagy egy súlyosan oxigénkárosodott baba lett volna, szóval én végleg leszámoltam a szülésélménnyel meg a hasonló faszságokkal, éljen a modern orvostudomány, a műtők és a narkotikumok, a durva beavatkozás a természet rendjébe! Utólag azt gondolom, jobb is, hogy megrepedt idő előtt a magzatburok, mert nem sok esélyt látok arra, hogy a hátralévő majd két hónapban az a csomó ilyen laza maradt volna, és az újszülött-intenzíven mondta egy doktornő, hogy ezeknek az eseteknek a vége szinte mindig magzatelhalás, mert a csomó meglétét semmi nem jelzi, de amikor megfeszül, gyorsan vége a játéknak, és mire az anyuka észreveszi, hogy nem mozog a magzat, már annyi, meg egy bambi.
Aztán végre vége lett, feltoltak az őrzőbe, közben megtudtam, hogy a gyerek 9-es Apgarral született, halleluja, de alig tudtam már figyelni, annyira álmos voltam. Remek érzés több napi csont- és ízületfájdító szülőágyas kínlódás után a semmiben lebegni, nem érezni deréktől lefelé semmit. Tudtam persze, hogy meglesz ennek az ára, amikor kimegy a narkó, de nem érdekelt, csak az, hogy most végre úgy aludhatok pár órát, hogy nem arra ébredek tízpercenként, hogy itt fáj, meg amott fáj, és milyen új testrészemet feküdtem el.
Aztán pár óra múltán jött a férfi a háznál, bekínlódtam magam egy tolószékbe, és lementünk az újszülött intenzívre. Itt a várt makkegészséges, csak némiképpen koraszülött baba helyett egy lélegeztetőgépre tett, ezer csőre kötött, mozdulatlan kis jószág fogadott minket, meg a rossz hírek tömege. Hogy eleinte nem volt semmi baj, de két órán beül instabil lett a keringése, lélegeztetőgépre kellett tenni, súlyos fertőzés is van ésatöbbi. Nem tudnak semmit mondani, egyelőre stabil. Akármit kérdeztünk, semmire nem kaptunk konkrét választ, ami persze érthető, mert ők sem tudtak még semmi biztosat, de baromira ijesztő is. Amikor rákérdezel, hogy szenvedhet-e maradandó károsodást, és csak annyit mondanak, hogy ezt még nem tudhatjuk.
Aztán kimentünk, és én csak bőgtem a folyosón, a tolószékben, hogy én nem vagyok elég erős egy beteg gyerek neveléséhez, én ezt képtelen leszek végigcsinálni, mi lesz, ha egy cserép virágot kell nevelgetnünk évtizedeken át? Az anyám is csak sírt a telefonban, de vitézül hajtogatta, hogy megoldjuk, meg a férfi a háznál is próbált vigasztalni, sőt, még mosolyogni is, biztatóan*****.
Aztán ő elrohant a fejőgépért, mert mondták, hogy kezdjek el fejni, legyen tejem, kelleni fog, én meg ott maradtam a folyosón. Kint hétágra sütött a nap, én meg ültem a tolószékben, a nagypapás, szakadt, csíkos fürdőköpenyemben******, az ölemben a saját pisimmel teli zacskóval (mert hogy ekkor még katéter is volt bennem), és bőgtem tovább. Magabiztosan kijelenthetem, hogy életem mélypontját éltem át, legalábbis remélem, hogy mélyebb már nem jön. Ekkor sietett el mellettem az egyik nővér az újszülött intenzívről.
Nővér (észrevesz, felismer, megtorpan): Maga sír? Ugye nem sír?
Montag (némán bólogat, hogy de bizony ő sír)
Nővér (csodálkozva): De hát miért sír?
Montag (bömbölve): Meehert a babaa nahagyoon beheteg... éhés a dohoktornő is azt mondta.. (itt még hangosabb bömbölésbe fullad a mondat)
Nővér (leül mellém): Ugyan mit? Nem lesz annak a gyereknek semmi baja, meggyógyul.
Montag: És a csomó? Az oxigénhiány...
Nővér (legyint): Milyen oxigénhiány? Én láttam azt a csomót, kicsit sem volt feszes, ne aggódjon miatta.
Talán vakmerően optimista vagyok, de én ott és akkor hirtelen és teljes mértékben megnyugodtam. Olyan végtelen csodálkozással nézett rám, látszott, hogy tényleg nem érti, miért borultam ki ennyire. És ettől jobban elhittem, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint ha ezer prof győzködött volna, hogy minden oké lesz. És ez a meggyőződés nem is múlt el, pedig volt egy pici visszaesés a baba állapotában, de pár nap múlva lekerült a gépről, aztán átkerült a posztintenzívre, aztán a Madarászba, hogy megtanuljon enni, aztán pedig hazajöhetett. És aztán volt két idegőrlő hét, mert addig csak üvegből evett, és meg kellett tanítani szopni, de végül ez is sikerült. Hízik, mint egy sertés, de konkrétan, mondtam is az apjának, hogy ha lenne egy ilyen ütemben gyarapodó disznófajtánk, vagyonokat keresnénk vele, mi lehetnénk a világ hízósertés-nagyhatalma, minden mezőgazdasági vásár sztárjai, akiknek a jószágai simán lesöprik a porondról Bélát.
És rájöttünk, hogy az egyik gyerekünk a magyar kultúra napján született, a másik meg a magyar költészetén. Nagyon bízom benne, hogy nem filológus lesz az egyik és alanyi költő a másik, mert tökön is szúrom magam.
* Én nem vagyok egy sorozatbuzi, de ez teljesen a mániám lett. Tudom, hogy letölthettem volna, de direkt élvezetet találtam abban, hogy két rész között mindig egy teljes hetet kellett várnom, mert addig is agyalhattam rajta. Egyszer elromlott a tévé a heti rész kellős közepén, mire hisztériás rohamot kaptam, és kirohantam az éjszakába. Igen, szánalmas, de akkor már terhes voltam, és ez hangulati ingadozásokat okoz. A mai napig nem tudom, ki a gyilkos, de amint pár év múlva lesz egy órányi biztos nyugalmam, kiderítem.
** Ezen azt kell érteni, hogy szabadon megfordulhattam az ágyban, anélkül, hogy figyelnem kellett volna arra, hogy ne tépjem ki az infúziót, ne mozduljon el a hasamon az érzékelőfej, mert akkor rögtön berontanak, hogy nem hallják a szívhangot, és hogy ne rántsam ki a ctg-ből a zsinórt.
*** Többeknél felmerült a narkó kiürülésével fellépő csillapíthatatlan remegés. Az tényleg nagyon szar, már csak azért is, mert szintén a hányingerig tud fokozódni.
**** Hogy az úristenben képes csomó képződni egy egyik végén a méhlepényhez, a másikon a gyerekhez rögzített valamin? Hogyan?
***** Van neki ez a régimódi ideája, hogy a férfi szerepe az, hogy erős legyen meg támasz a bajban. Igazán cuki. Csak el ne vigye nekem a rák a sok elfojtás és ki nem mutatott szorongás miatt.
****** Ha lett volna időm bepakolni, elegáns fekete pongyolát viszek, de a férfi a háznál hozta be nekem a cuccokat, és hát igaza van, hogy a mindennapokban ezt hordom, de csak azért, mert imádom, amiért meleg és roppant kényelmes, viszont nem mutogatnám házon kívül, mert egyrészt férfiköpeny, másrészt egy csomó helyen foszlik. De a férfiaknak ehhez nincs érzékük.
