Ezen az én agyam is eldurrant! Nem elég, hogy lenéző és megvető, cserébe még ostoba is.

Én bölcsődés voltam annó, és nem maradt bennem semmi trauma :-), vagy legalább is nem tudok róla, a gyerekemet viszont csak óvodába vittem, mert...csak. Meg beteg volt mindig.

A te gyereked, a te dolgod. Ennyiben kellene maradni, nem ítélkezni azok fölött, akik másként csinálják, főleg nem ilyen szenteskedő módon.

Jaj, be ne kapj már, én nem ítélkeztem. Bocsánat hogy megszólaltam.

Ez nem neked szólt, hanem a cikkírónak.

én négy éves koromig otthon dekkoltam, mert volt nagymama, aki vigyázott rám. tisztán emlékszem, mennyire vágytam bölcsibe, meg oviba a korombeliek közé. az utcabeli gyerekek mind jártak, én meg kirekesztettnek éreztem magam. nekem ez volt trauma.

Három gyerekem közül a két utolsó másfél évesen bőgibe ment.Nem bántam meg.nagyon is jó találmány, annak ellenére, hogy én nagyon szerettem otthon lenni velük, és anyagiak miatt kellett beadnom őket.A gyerekek szerették, nem lettek hőbörödöttek, sőt.Azt gondolom, sokkal könnyebben boldogultak a közösségi életben(óvoda. alsó tagozat), mint a nagy, aki három és fél éves koráig otthon volt.

Azokról az anyákról meg ne is beszéljünk, akik pár napra beadják a bölcsibe a kölyküket miközben otthon vannak. Mert az a fixa ideájuk, hogy a gyerek szeret járni és jót tesz neki a közösség (meg a muter kisimult idegei).

szerintem a világban kevés helyen ülnek otthon az anyák a gyerekekkel három (vagy több) évig (Európában és Amerikában biztosan nem), akkor ezek szerint mindenki más sérült, mi viszont tudunk valamit? az öngyilkossági statisztikáink nem ezt igazolják...

@Bjulis: a muter kisimult idegei tényleg jót tesznek a gyereknek. :-)

Molly, sőt már Brazíliában sem, most kérdeztem meg a brazil főnököm.

Én csak utolsó évben mentem oviba, és addigra totál kialakult közösség volt, mindenkinek megvolt a barátja, és totál kirekesztett voltam, és - kisváros lévén - ezt vittük tovább az iskolába. A barátokat is (akinek volt), és a kirekesztettséget is. Én innen eredeztetem a (később kinevelt) antiszociális mivoltomat.

Ez a cikk nálam is kiverte a biztosítékot, azzal, hogy "Az anyaság bármelyik útját választjuk is, ne forduljunk egymás ellen." - aztán pont ő az, aki azért mégis lenézi a gyereküket bölcsibe adókat.

Én a gyerekem 8 hónapos korában visszamentem dolgozni, 1 éves koráig bébiszitter vigyázott rá, majd ment családi napközibe, 7 fős csoportba. Jöhetnek a kövek.

A kétévesekkel ellentétben SOHA nem sírt, élvezi, és mindenki szereti őt, a gondozók is, szinte azonnal beilleszkedett, én ott ültem a beszoktatáson, és le sem tojt. Két hét alatt megtanult mindent, ami a napirendben foglaltatik, pontosan tudta, hogy mikor mi következik, stb.

Ellenben naponta látok 2, sőt 3 éves kisfiúkat zokogni reggelente, anyázni, ráfeszülnek az ajtóra.

Most kapacitálom a szomszédasszonyt, aki otthon van 2 gyerekkel, hogy a nagyobbikat (lassan 3 éves) adja be nyugodtan a csanába, minimum 2 x fél napra, jót fog neki tenni a közösség, és nem a testvérféltékenységgel lesz egész nap elfoglalva, plusz anyuka is fellélegzik.

@mollybloom: Ja, ezen már én is gondolkodtam, hogy a rendszer már elég régi ahhoz, hogy csupa kiegyensúlyozott és mosolygós ember legyen az országban, aztán valahogy mégis katasztrofális a magyar lakosság mentális állapota. Legalábbis én mindenhol ilyen felméréseket olvasok.

@Krisztinca: bizony, az én gyerekeim is zokognak reggel, 2 évesen mentek bölcsibe.(most is épp itthon döglök boldogan és EGYEDÜL.)
szerintem egyszerűen kínzás a nőket évekig otthon tartani és arra kényszeríteni, hogy bezárva éljenek valami homályos, tudományosan egyáltalán nem megalapozott, ám az éppen szült nők munkanélküliségét remekül elkendőző ideológia nevében. Vekerdyt pl szeretem, de ki nem állhatom, mikor arról beszél, hogy az intézmények szükséges rosszak és a gyerek csak az anyja mellett él boldogan. micsoda marhaság.

Engem az győzött meg végleg a bölcsi mellett, mikor az enyém 9 hónaposan egyszerűen unatkozott itthon egy 3 hetes utazás után. Pedig nem csak a játszószőnyegen ücsörgés a menü nálunk sem. Ettől függetlenül el tudom képzelni, hogy vannak gyerekek, akiknek pont az állandóság kell, az a kevés ember, aki a közvetlen családban körülveszi és nincs igénye másra. Vagy azt is, hogy tényleg vannak nők, akiknek az anyaság jelenti az alfát meg omegát. Itt szerintem pont arról van szó, hogyha én elfogadom, hogy az ő élete így kerek, akkor ne essen a torkomnak, hogy az én köyköm érzelmi analfabéta csak azért, mert heti pár napot bölcsiben tölt.

@Bjulis: "vannak gyerekek, akiknek pont az állandóság kell, az a kevés ember, aki a közvetlen családban körülveszi és nincs igénye másra."
hát oké, de meddig? előbb-utóbb muszáj más gyerekeket, más embereket látni, valahogy együtt kell élni velük, meg kell tanulni a szabályaikat és szerintem minél később van kitéve az idegen emberek hatásának egy gyerek, annál rosszabb.
az én bátyám pl a mai napig nagyon visszahúzódon, nehezen oldódó ember és négy évesen került oviba, ahonnan az anyám majdnem kivette, mert csak ült némán maga elé meredve eleinte, annyira nem tudott mit kezdeni a helyzettel. oké, ez nyilván típus kérdése is, de lehet, hogy ha hamarabb kerül gyerekek közé, akkor sokkal oldottabb volna akár most is.
engem egyébként - az én pár órás nyugalmamat leszámítva - az győzött meg a bölcsi mellett, hogy a nagyon későn beszélni kezdő ikreim az olasz(!) bölcsi első hetében azonnal beszélni kezdtek (magyarul persze). igen, simán lehet, hogy bölcsi nélkül is elkezdték volna, de azért gyanús...
szerintem ez egyébként ugyanaz a meddő vita, mint a tápszer vs szoptatás, a császár vs természetes szülés. az ősanyák meg a kikacsintgató anyák (én így hívom azt a típust, aki szerint van a gyereken kívül is élet)sosem fogják megérteni egymást.