Nem hittem volna, pontosabban soha nem is gondoltam erre, valahogy annyira természetesnek vettem, hogy én már úgy halok meg, hogy ez a kedvenc könyvem*, szóval hogy nem érhet már akkora könyvélmény, ami felülírja az összes korábbit, de megtörtént. És ez kurva jó. Kurva jó, hogy itt ez a könyv, amit még csak egyszer olvastam, máris a legjobbnak tartom, és közben még évekig bogarászhatom, hántolhatom a rétegeit, kiolvashatom újra meg újra, vagy csak bele-belelapozhatok, és tudom, hogy minden ilyen alkalommal valami újat találok majd benne, minden ilyen alkalom után változik a kép, átalakul egy kicsit vagy jobban, kis kattanással a helyükre kerülnek részletek, a nyomukban új kérdések, érzések és értelmezések jelennek meg, melyek miatt megint csak le kell venni a polcról. A közbülső időben pedig, a tényleges nyugalom ritka perceiben, lomhán járathatom az agyamban a kedvenc részeimet, vagy csak bámulhatom a plafont, miközben a farkasra gondolok.

* Megjegyezném, hogy az állítás, miszerint ez az európai Psycho, egy baromság.