Én nem vagyok egy ilyen hagyományőrző típus, ezért nincs állandó karácsonyi kajám se, hanem minden évben nézegetek kajákat, amiket aztán valahogyan elkészítek. Idén kitaláltam, hogy ha már cirka huszonöt éve szeretném megkóstolni a Wellington bélszínt, nosza, csinálok én, egy évben egyszer költhetünk bélszínre. Aztán elolvastam a receptjét, a hűtőből ötvenszer ki-be rámolással, százszor megkenéssel, pirítással, hűtéssel-fűtéssel, istenharagjával együtt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy ha nem is újabb huszonöt évet, de legalább tízet várnom kell még, mert addigra lesznek elég nagyok a kölykök, hogy mellettük is neki merjek állni egy ilyen kibaszott drága időrabló cuccnak.

Mondjuk az is eléggé elrettentően hatott, ahogy a recept alatt összevesztek a kommentelők, hogy azt nem is így kell, hanem amúgy, és neem, te azt rosszul tudod, úgy biztos rágós lesz, de nem is, hanem fordítva, és belegondoltam, hogy a bélszín kilója van vagy ötezer, hát akarom én 24.-én este hatkor egy kiló kőkemény, füstölgő bélszín felett zokogva kenni a vajas kenyeret a családnak ünnepi vacsora gyanánt?