Ahogy telnek a kölykökkel teli évek, egyre jobban idegesít valami, ami régen nem: a dzsuva. Pontosabban az, hogy mindenhol ott van, állandóan. Hogy mindig, mindenem koszos, foltos, lehányt, csokis mancsos, sáros, és ugyanez érvényes a lakásra, a kocsira, a berendezési tárgyakra. Alapvetően nem vagyok egy tisztaságmániás, de szeretnék már egyszer egy teljes (mit teljes: fél!) napot viszonylag tiszta környezetben tölteni, ruhát nem úgy venni, hogy á, ezt úgyse tudnám hordani, mert menten beletörli valaki a mocskos kezét, aztán ráköpi a kajáját, nem hozzáragadni a padlóhoz lépésenként az aznap századjára kilögybölt gyömölcslé miatt, nem tekinteni végig elkeseredetten a hajdan fehér abroszon, ami most mosás után is minősíthetetlen.* Szóval, aki legközelebb leigénytelenezi a mackónadrágos kisgyerekes szomszéd anyukát**, előbb gondolja végig, ő mennyi energiát lenne hajlandó fektetni a megjelenésébe úgy, hogy tudja: az eredmény maximum percekig tart, és talán soha többé nem tudja hordhatóvá varázsolni az egyébként szeretett és jó minőségű, utcára is hordható cuccait.
Ez most azért bukott ki belőlem, mert láttam egy csodaszép őszi kabátot, megfizethető áron, de nem adok pénzt olyasmiért, amit még évekig csak nézegethetnék, vagy ha mégis elcsábulnék, és felvenném, vinnem kellene magammal egy szöges botot is, amivel távol tartom magamtól az iménti elesés miatt síró, könnyekkel és takonnyal végigkent arcú, és ezzel egyidőben a sáros mancsukat is felém nyújtogató porontyokat (mert ősszel esni csak úgy lehet, hogy sárba érkezzünk a testfelületünk legalább 70 százalékával, ez alapszabály), akik nyilván azt is elvárják, hogy a vigasztaláshoz felvegyem őket, mert így az olajos sártól szuttyogó cipőjüket is végighúzhatják a kabátomon. Most belém nyilallt, hogy mindjárt itt az ősz meg a tél, a latyakban és a pocsolyákban eső-kelő kölykökkel, és kirázott a hideg.
* Mielőtt valaki belekötne: abrosz azért kell az asztalra, mert annak a lapját egy förmedvény ronda, koszlott, negyvenéves műanyaglapnak tűnő eternitlap borítja, amit a férfi a háznál megfejthetetlen okból szépnek tart, ezért nem engedi leszedni. És mivel az egyébként szép, faragott asztalt ő hozta a házhoz, nem tudok mit tenni azon kívül, mint hogy időnként rámutatok, milyen ronda ez így, illetve hogy abroszt borítok rá. De ha hamarébb halok meg, istenbizony megesketem a halálos ágyamon, hogy leszedi és eltüzeli azt a szart, vagy visszajárok kísérteni.
* Amúgy én nem hordok mackót (még), és nem megyek el itthonról játszósban (még), de ez ügyben már az ellenállásom utolsó bástyáit védelmezem a szó szerint mocskos kölykeim ellen.
