Ijesztő mértékben gyarapszik a macskák száma a házban. Erről persze részben én tehetek, mert amikor egy jó hónapja elmentünk a helyi állatmenhely kutyasimogatással egybekötött nyílt napjára, ráleltem egy fél öklömnyi, gyönyörű szürke, sovány kis jószágra, és persze haza is vittük, a kis magányos árvát. A kis magányos árva annyit zabál, mint egy felnőtt macska, és olyan hangja van, amivel vallatni lehet, mint élességét, mint erejét tekintve, plusz nem ismeri a felugrok a gazdi térdére mozdulatot, csak a kimeresztem mind a 18 karmom, és felkúszok a gazdi lábán a térdéig, hogy ott elégedetten elheverjek megoldást, így mindkét lábam egy merő karomnyom, vér, seb és rettenet. Neve, az még mindig nincs, egyre valószínűbb, hogy amikor 18 éves korában, csipás szemű, szőrevesztett, koszlott vén kandúrként a sírba száll, a fejfáján annyi fog állni: Kiscica.
Aztán az utcában lakó öreg sziámi, bizonyos Alfréd, egy hete tanyát ütött a küszöbünkön, és nem volt hajlandó elmozdulni. Eddig is naponta járt hozzánk enni a kinti macskatálból, de most határozottan be is akart jönni, valahányszor nyílt az ajtó. Végül megsajnáltuk, ahogy ott kuporog a sötétben, és nézi az ónos esőt, és beengedtük. Be is jött, a maga udvarias modorában felette az összes macskakaját, majd szerényen meghúzódott a lábtörlőn. Éjszakára azért felkecmergett egy párnázott székre, ma pedig már a lányom ágyából bámult vissza rám, a maga udvarias modorában. Javára szóljon, hogy idebent nem hepciáskodik Lászlóval, pedig az udvaron mindig gyepálják egymást. Hiába: tél van, hideg van, a macska pedig nem hülye állat.
