Engem is utolért a jelenség, amit eddig csak amerikai karácsonyi vígjátékokban láttam: a kétségbeesett hajsza egy  bizonyos karácsonyi ajándék után, amit a ded oly hőn áhít. A szóban forgó tárgy egy Chuggington mozdony, motorizált, és nem Wilson, mert az már van. Azt hittem, karácsony előtt két héttel bőven ráérek az ilyesmire*, aztán amikor anyám elpanaszolta, hogy a játékboltban már nem kapott chuggingtont, rosszat sejtve elkezdtem utánajárni a dolognak. Iszonyodva láttam, hogy az összes netes játékbolt minden szóba jöhető chuggington vonata mellett az elfogyott/nincs készleten jelzés van. Végül a szomszéd város játékáruházából hoztam el az utolsó példányt (Brúnó) úgy, hogy telefonon lefoglaltam, és másnap nyitáskor már ott toporogtam, nehogy egy még kétségbeesettebb szülő ráígérjen az egyébként is borsos árra, és elvigye az orrom elől. És valójában még örülhetek is, hogy a lányomat a vonatok, a Repcsik meg a Verdák érdeklik, így nem kell csillámpónikra meg lotyóbarbikra költenem vagyonokat, sem beengedni őket a házamba. Sokkal jobb ez így.**

Sokat tanultam az elmúlt két napban az életről.

* Persze, mondhatnánk, hogy örüljön a büdös kölök annak, amit kap, máshol bezzeg háború van, de speciel én sem örülök bárminek, másrészt úgysem érti meg, hogy máshol milyen, harmadrészt hónapok óta hallgatom, mit szeretne karácsonyra, magamra vessek, amiért nem léptem időben.

** Nem tudom nem észrevenni a lány ovitársak szüleinek a szemében a sóvárgást, amikor mi vonatot viszünk az oviba, ők meg ilyen rózsaszín biszbaszokat.