Esküszöm, két perc sem telt el azóta, hogy kinéztem az udvarra, ahol a Nagy meg a Szetter békésen játszottak, szárazon és viszonylag tisztán, amikor kivágódott az ajtó, és berontott rajta a Nagy meg a Szetter, és kábé úgy néztek ki, mintha a Szakaszból léptek volna elő, egy különösen hosszúra nyúlt dzsungelharcból. Konkrétan patakokban folyt róluk a sáros víz, és gyűlt tócsába a fél órával korábban feltakarított padlón. A Szetter hátán vastagon állt a sár, a szőre vizes csimbókokban meredezett, és ahogy riadt tánclépésekkel ide-oda lejtebb, monumentális sáros tappancsnyomokat hagyott mindenhol. Annyira megdöbbentem a jeleneten, hogy két másodpercig még ordítani is elfelejtettem. Aztán persze csak megkérdeztem,* hogy mégis mi a franc történt? A Nagy rögtön a szegény, védekezésképtelen Szettert kezdte vádolni, miszerint az bele akart ugrani az esővizes hordóba, és ő fröcskölte le őt is. Nekem ez gyanús volt, mert még sosem tett ilyet, de mit mondhattam volna? Úgyhogy kituszkoltam az ebet, akinek amúgy semmi keresnivalója odabent,** és dühösen fortyogva feltakarítottam. Aztán félóra múlva odasomfordált a Nagy, és szipogva bevallotta, hogy nem a Szetter volt, hanem ő. Meg akarta fürdetni a Szettert. Aki ezt annyira nem akarta. Hogy hogyan fajultak odáig a dolgok, hogy a sár is előkerült, és végül közösen lerohanták a házat, nem derült ki, de azért büszke vagyok a gyerekre, hogy milyen fejlett a morális érzéke. (Legalább a Szetterrel szemben, az öccse becsülete nem foglalkoztatja ennyire.)

* Igen, üvöltve. Hogy máshogy?

** Nem őrültünk meg, hogy beengedjünk a lakásba egy nagytermetű kutyát, ami genetikailag vizes-sáros-dzsindás közegben érzi magát elemében, és mivel mi szem előtt tartjuk az igényeit, általában ilyen helyekre visszük sétálni. Ahhoz képest meglepően csinos és csillogó szőrű.