Múlt hét szombaton kutyasétáltatás közben találtunk egy macskát. Olyan állapotban volt már, hogy arra se reagált, amikor a szetter odament hozzá. A jobb füle mögött óriási, krátermély seb, fél füle hiányzott, hús már egyáltalán nem volt rajta, tényleg alig élt. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy belecsavarjuk egy pulóverbe, és hazavigyük, majd állatorvoshoz szállítsuk. Aki szerencsére ismerős, így nekünk csak 8 rugó volt az azonnali ellátás, de vigyük vissza hétfőn. Ha él. Hétfőn még élt, így visszavittük, ott is fogták, délután tessék érte jönni. Mikor a doktornő elém tolta a számlát, és kezdett magyarázkodni, hogy igyekeztek nekünk lefaragni a végösszegből, nem számoltak fel ezt meg azt, már rosszat sejtettem. 27 ezer forint, végül ennyit pengettem ki a kis nyomoroncra, plusz a szombati 8, szóval este boldog karácsonyt kívántunk egymásnak a macska felett, mást már idén nem kapunk. A gyerekek ajándéka szerencsére már megvan. Eljátszottunk a gondolattal, hogy a világ legdrágább bélyege után Mauritiusnak nevezzük el a jószágot, de végül a nem kevésbé híres Maurizio di Mauro mesterdalnokra esett a választás, így lett még egy fiúnevű lánymacskánk. Az első néhány napban csak feküdt meg evett. A férfi a háznál átlag tízpercenként ellenőrzi, hogy hízott-e már valamicskét. Ehhez szakértő módon végigtapogatja a macskát a gerince mentén, majd megállapítja, hogy amióta itt van, szerinte legalább negyven dekát hízott. Ezt nem zárhatjuk ki, mert az állat óránként eszik, pisilni viszont a szőnyegre jár, nem sok hála szorult belé. Bár valójában de, mert nagyon kedves velünk, és nevetséges, brekegésre emlékeztető hangja van. A rettentő sebe miatt gallérban kell még járnia, nehogy szétkaparja, így most ideje java részén a kanapén kuporog, mint egy sértődött gramofon, viszont ha ráhajol a gallérjával az etetőtálra, a többi macskának esélye sincs odaférni. Mindennek van előnye, ahogy mondani szokás.

Ha ezek után az derül ki a kenetből, amit a füléből vettek, hogy rákos, menten agyoncsapom.