Van valami bájos abban, amikor egy magát hangsúlyozottan kereszténynek tartó kormány kizárólag a pénzen keresztül képes közelíteni a szüléshez, a gyerekszámhoz, a családhoz. Ahogy makacsul leszegett fejjel nem hajlandók észrevenni, hogy a gyerekvállalási kedvet nem lehet kizárólag a pénzhez vagy annak hiányához kötni. Ahhoz úgynevezett gyerekbarát társadalom is kell, hahó. Az kell, hogy az élet se kis, se nagy gyerekkel ne legyen egy örökös harc és hátrány. Hogy babakocsival közlekedni ne egy rémálom legyen, hogy legyen elég bölcsi meg ovi, hogy a négy- meg hatórás állásokat ne csak külföldi hírekből ismerjük, hogy senki ne érezze úgy, jogában áll bárkit megítélni az alapján, hogy az illetőnek van-e gyereke, vagy hogy hány van neki. Hogy az oktatásunkról ne a középkor jusson eszünkbe, hogy ne lángoljon fel időről időre a harc a nyilvános helyen történő szoptatásról*, meg ilyen apróságok. Hogy a gyerek ne legyen mindent felforgató tényező, mert annyira természetes, hogy van vagy nincs.**
Meg persze az is kurva sokat számítana, ha már folyton a család szentségéről van szó, maximálisan aláhúzva, hogy a család, az egy férfi + egy nő, plusz x számú gyerek, hogy amikor szóba kerül a fogy a magyar, akkor nem kizárólag a nőket veszik elő bűnbakként. Persze olyan régen szültem már (shame on me), hogy lehet, lemaradtam az emberi szűznemzés feltalálásáról. Mindenesetre talán nem vagyok egyedül, amikor agresszív idegességet érzek a paternalista, atyáskodó megmondóemberek bölcsességeit hallva, amint kifejtik nekem a tutit. Keresztényi értékekre hivatkozva. Aztán meg pénzt ígérnek a szülésért cserébe. Röhögjek-e avagy.
* Nem a csöcslengetős verzióról van szó.
** Nincs kedvem ezt elmagyarázni. Aki érteni akarja, úgyis érti, aki meg fogást keres, annak íme.
