Múlt hétfőn elveszett Kutyusi. Igen, AZ a játék. Amelyikkel a gyerek alszik, amelyiket mindenhová magával viszi, akinek a meglétét hamarabb csekkolod indulás előtt, mint a jogsiét, a tárcádét és a lakáskulcsodét. Valószínűleg az óvodába menet veszett el, bár a Nagy állítja, hogy bevitte magával, az óvodában viszont sehol sem találják. Kiplakátoltuk az útvonalat, rimánkodva, hogy hívjon, ki megtalálta. Semmi eredmény. Az IKEA persze már nem gyártja, miért is lenne egyszerű az élet? Találtam viszont egyetlen darabot a vaterán, megmutattam a Nagynak, hajlandó-e elfogadni új Kutyusinak, adnak hozzá ruhákat is, kutyakosarat, meg minden. Beleegyezett. Megvettem, megírtam az eladónak a szitut, persze, hétfőn azonnal küldi, legyen itt karácsonyra. Erre ír tegnap este egy levelet, hogy a lánya mégis inkább megtartja. Nagyon sajnálja. Én is nagyon sajnálom, hogy el kellett ezt mondanom a gyerekemnek, aki számolta a napokat, mikor ér ide az új Kutyusi. Aki beleélte magát, erre ma megint sírva alszik el, és én nem tudom megvigasztalni. Meg azt is nagyon sajnálom, hogy egy gyakorló szülő annyira hülye legyen, hogy csont nélkül elhiszi a kicsi gyerekének, amikor az rámondja egy játékára, hogy már nem kell, add el anya nyugodtan. És anya nyugodtan felteszi a vaterára. Aztán meg sajnálja, és megérti, hogy dühös vagyok. Nem dühös vagyok, fel tudnék robbanni, amiért a kibebaszott hülyeségeddel bántottad a gyerekemet. És tudja a józan eszem, hogy én is a saját gyerekem érdekét nézném, de azt is tudom, hogy eszembe nem jutna meghirdetni egy játékát, csak mert pár hónapja nem játszott vele. És józan ész ide vagy oda, most csak az van bennem, hogy valaki bántotta a gyerekemet, és megszakad a szívem, hogy nem tudok segíteni rajta, és én ezért tiszta szívemből gyűlölöm most ezt a vadidegen embert.