marsbéli krónikák

Mikor tegnap hajnalban hazabotorkáltam, és gyanútlanul elkezdtem ágyazni, egyszer csak látom ám, hogy az ágy alól előmászik a nagy fekete-fehér kandúr, és elkocog a menyétajtó felé. Nem rohan, menekül vagy iszkol, ahogy ilyenkor illenék, hanem méltatlankodó testtartásban elkocog. Hátra se nézett.

Isten veled, Leoncio.

A macskák komolyan vették a menyétajtó megszüntetésére vonatkozó fenyegetésemet. Tegnap este küzdelem zajaira neszeltem fel, és mikor kirontottam a konyhába, a Dívamacska és Öcsi egyesült erővel pofozták ki éppen a menyétajtón a telepi nagy kandúrt, aki valaha fehér lehetett fekete foltokkal, most sötétszürke fekete foltokkal, és szerintem legalább száz éves, vagy ha nem annyi, hát száz évnyi élettapasztalata minimum van, elnézve a cakkos füleit. Feltéptem az ajtót, és utánarohantam a gangra, de már a tető szélén járt, Öcsivel a sarkában, aki a győzelemtől megittasulva üldözőbe vette szegény öreget. Még utánakiabáltam, hogy rakok ki neki kaját a gangra, de szerintem nem hallotta. Utána a Dívamacska órákon át silbakolt a konyhaasztalon, tekintetét vércseként meresztve a menyétajtóra, Öcsi meg elment járőrözni. Talán túlzásba viszik, de legalább nincs húgyszag a lakásban.

Isten veled, Bendegúz.

Háhá, most olvasom, hogy felrobbantották egy kutyaviadal résztvevőit. Úgy kellett.

Mennyire szép lezárása egy beszélgetésnek ez a mondat: "Na, mennem kell a vibrátorboltba."

Az anti-Valentin buli legszánalmasabb legszebb pillanata meg az volt, mikor a legrészegebb felvetette, hogy aki kefélt az elmúlt fél évben, álljon fel az asztaltól, és takarodjon haza, és mindenki röhögve ülve maradt, és ebből csak kettőnek kellett volna valójában hazahúzni, de annak a kettőnek a magánélete is enyhén szólva szánalmas, szóval nem lógtak ki a még nagyobb vesztes pancserek közül. A barátaim, meg én, szuper csapat vagyunk. Sírjak-e vagy nevessek.

Aki azt hiszi, tudja, mi a küzdelem, annak javaslom, próbáljon felhúzni egy összetekeredett és kifordult neccharisnyát, lehetőleg gyorsan. Segítségképpen ér leülni a szőnyegre. Egyszerűbb, ha közben igyekszünk nem meghallani, hogy eközben a Portishead épp azt énekli a fülünkbe, hogy give me a reason to be a woman. Röhögés nélkül könnyebb ugyanis.

Adatik tudtára mindenkinek, hogy tegnap este ismét belefértem a zöld nadrágomba, amibe pedig már két éve nem. Amúgy meg halálra rémültem, mikor beléptem ide, hogy ezt az információt megosszam a világgal, és undorító rózsaszín szívek meg bodrok fogadtak. Amit már csak azért is támadásként élek meg, mert ma is megyek a szokásos évi anti-valentin napi bulinkra, amiből látható, mit is gondolok én erről az undormány ünnepről, amit a virág- és plüssállatárusok földalatti lobbijának köszönhet ez a szerencsétlen ország, mintha nem lenne elég baja (és mielőtt bárki beszólna: akkor sem tartottam soha a Valentin napot, amikor volt pasim, szóval nem a savanyú a szőlő esete forog fenn). Szóval tüntessük már el innen ezt a szart, mégis.

Hónap végén anyámékkal megyek egy szülinapi buliba. Mit is mondhatnék.