marsbéli krónikák

Megnéztük lakótársammal a Felejtést. Három dolgot tudtunk meg. 1. A hokisok képzettebb verekedők, mint a nemzetbiztonságiak. (Ez mondjuk nem túl meglepő.) 2. Egyetlen anya van a világon, aki igazán szereti a gyerekét. Ez már elgondolkodtató. Mondta is lakótársam, hogy legközlebb fel sem veszi a telefont, ha az anyja hívja. 3. Jól sejtettük, a repülőgépeknek nem lenne szabad a levegőben maradniuk. Ezt is az ufók csinálják, hogy mi tudjunk légiközlekedni.

Megmondtam a lakótársamnak, hogy azt gondolom, az ő macskája - a Tarkamacska - olyasmi lehet a környékbeli kandúrok szemében, mint az iskola legjobb nőjének a barátnője. Mindenki az iskola (a háztető) legjobb nőjére - ez lenne a Dívamacska - hajt, a csúnyácska, szemüveges barátnőjével meg csak azért beszélgetnek, egyáltalán azért veszik észre, hogy a NŐ közelébe férkőzhessenek. Senkinek eszébe sem jut őt is nőszámba venni. Biztos van olyan kandúr, aki után a Tarkamacska sóvárog, de ezt titokban tartja, és örül, hogy a fess kandúr legalább azért szóba áll vele, hogy a segítségét kérje a Dívamacska meghódításában. Szóval, ez a teóriám, de lakótársam lekiabált. Szerinte az ő macskája is van olyan jó nő, mint az enyém. Szegény Tarkamacska, remélem, hogy nincs igazam. Én is voltam Tarkamacska, nagyon rossz volt. De az élet igazságos. Régen kicsi voltam és szúnyog, de már nekem is megnőtt a mellem, és már évek óta sokkal jobb nő vagyok, mint a valamikori barátnő, akinek rövidek maradtak a lábai, és már nem nagy szám, hogy neki már hatodikban volt melle. He-he. Legalább ennyi jutott.

Na most már mindenki kopjon le.

A férfiakat mentegető zümmögőkórus kedvéért: az előző bejegyzés ezzel indít - apró adalék. Ez azt jelenti, hogy a lenti kis történet csak egy kis szeletét mutatja be a férfiintelligenciának, egy halvány nüánsz csupán a férfilélek színes palettáján (Hah. Elhiszem vajon, amit leírok?) Nem kell rögtön általánosítással vádolni szegény montagot. Pláne nem kell mentegetni a bénázást.

Apró adalék a férfiintelligenciához: ma este meglátogatott egy cimborám, aki most járt az új kecónkban először. Csönget a kaputelefonon, levakkantok: "Gyere fel a hatodikra!" Letéve a kagylót halvány rossz érzésem támadt; te, mondom lakótársamnak, szerinted kellett volna mondanom, hogy van lift, vagy észreveszi? Igen, kedves hölgyolvasók, jól tippeltek: a harmadikig töksötétben mászott fel, mert a villanykapcsolót sem találta, de az sem segített rajta, hogy valami jótét lélek felkapcsolta a villanyt, mert a hátralévő részen is lépcsőn jött, én világosítottam fel - immáron a hatodik emeleten -, hogy ebben a modern házban bizony van lift. No comment.

Indulok az új, piros miniszoknyámért. Valahogy (valamiben) harcolni kell.

Megszületett a döntés: a szabályok maradnak, de nem döglök meg egyedül. Így döntöttem.

Tudom én, hogy mivel van a gond: a szabályokkal. Összesen három kibaszott szabályhoz ragaszkodom a pasizás terén, de azokhoz nagyon, és olybá tűnik, ennyi is sok. 1. Sosem kezdek barátnő/barát pasijával. 2. Egyetlen tizedmásodpercre sem állok össze nős/barátnős pasival. Ebből csak én kerülhetek ki vesztesen. 3. Addig nem kezdek újba, míg a régit fel nem számoltam. Megvetem azokat, akik biztonsági okokból párhuzamos projekteket futtatnak a döntéshozatalig, nehogy két szék közt a pad alá essenek. Ennyi kockázatvállalás szoruljon már valakibe. Ma reggelre világossá vált - vagy a szabályok mennek, vagy megdöglök egyedül.

Amúgy meg, tegnap alaposabban megnéztem az ominózus ruháskosaras jelenetet, és megállapítottam, hogy a coccolino maci nem maszturbál. Durván nyalják. Irígykutya vagyok.

Ez persze kurvára nem azt jelenti, hogy élvezném, hogy egyedül lakok egy komplett indiánfalut, de most legalább beköltözök a legnagyobb sátorba, és ezentúl nem teszek úgy, mintha mások is laknának a szájbavert falu redvás sátraiban. Hol lehet indiánszerkót kapni, különös tekintettel a fejdíszre?