marsbéli krónikák

Mikor a Dívamacska kidugta a fejét a monitor mögül, és nagy kortyokban inni kezdte a kis tálban elhelyezett, mandulával töltött olívabogyók sós levét, nagyon meglepődtem, hogy szereti az ilyesmit, de szerintem a saját gyomrát is meglephette, mert pár korty után leugrott a földre és hányni kezdett. Legalább a padlón csinálta, mert ha végigokádja a klaviatúrát, biz' isten megnyuvasztom.

"Milyen veszélyeztetések rejlenek személyes szituációmban?" Köcsög.

Tegnap lakótársam a felháborodástól remegve berontott a szobámba, és visszafojtott indulattal telített hangon közölte, hogy ez azért már mindennek a teteje, hogy a Dívamacskám felugrott a pultra, miközben ő vacsorát készített magának, odasétált hozzá, az orrával FÉLRETOLTA lakótársam kezét, és rálépve a kenyerére belenyomta az orrát a májkrémbe. Kimentem a nappaliba, lakótársam szorosan a nyomomban. A Dívamacska a szőnyegen mosakodott; "Megütött?" - tettem fel neki az amerikai emberjogi hivatalnokok stílusában a kérdést, miközben vádlón hátramutattam lakótársamra, aki elkezdett kiabálni, hogy ez azért már mégis, és hogy ő nem ütötte meg, csak lelökte a pultról, amit a dög egyébként is megérdemelt. Ez egyébként vitathatatlan.

Három, három, három nadrágot is vettem! És mind jó rám, és mind jól áll! Hétvégén, ha törik, ha szakad, beteljesítem a cipőprojektet is. Új cipőben, új nadrágban felkenem az új szempillaspirálomat, és új életet kezdek.

Vajh hogyan tudhatnám a "feladatteljesítéseimet optimalizálni"?

Benne leszek a tévében! Benne leszek a tévében!

Egyszerre érzek szánalmat és elismerést azok iránt a szerencsétlen nők iránt, akik azt hiszik, hogy egy tűsarkút elég felvenni, viselni nem kell tudni. Most is elnéztem az ablakból egy ilyen pompás példányt; 15 centis, pálcaszerű sarkokon próbált közlekedni, görcsbe rándult az igyekezettől, hogy hanyagnak és könnyednek tűnjön a járása, miközben derékból előrehajtotta magát, és egy birodalmi lépegető kecsességével araszolt a Westend irányába. Az elismerés a kitartásukat illeti, hiszen valószínűleg sosem tanulnak meg dietrichesen közlekedni, ráadásul állandóan fáj a lábuk, mindenhova hamarébb kell elindulniuk, és a plázák padlója nagyon csúszik ám, de ők sosem adják fel. Reggelente talán átfut az agyuk helyén, hogy léteznek kényelmes cipők is, de azt is tudják, hogy az imidzs kötelez, és a szépségért szenvedni kell. Gondoljuk végig felebarátaim, mily heroikus és legtöbbször tök felesleges küzdelmet vívnak ők naponta, évről évre reménykedve araszolnak az álomvállalkozójuk felé, aki majd erős karját és mercédeszét nyújtja nekik támasz gyanánt, és a cuki kis ajándékkégliben végre kipihenhetik a hosszú, robotolással telt éveket. A kevésbé szerencsés többség számára azonban az évek számának növekedésével csökken a sarok magassága, a lelkesedés, az elvárások, míg lapos talpú kínai cipőben, lekopott lábkörmökkel végzik, és kurvára nem értik, hogy miért, hiszen az ő szépségük többet érdemelt volna. Te szegény pompás példány, vajon segítettem-e volna rajtad, ha kinyitom az ablakot, és kiüvöltök, hogy húzzál rendes cipőt, és eridjél dolgozni, mert túl csúnya látvány vagy ahhoz, hogy bárkitől is ajándékkéglit kapj?

Ma ismét megpróbálom a lehetetlent: cipővásárlás farmerszerzéssel egybekötve. Tegnapelőtt találtam egy boltot, ahol voltak nekem tetsző cipők, nem is egy. Lelkesedésemet viszonylag hamar lelohasztották azonban; mikor a hatodik pár cipellőt vittem oda az eladó sráchoz - tettem mindezt egyre félénkebben -, az már csak ránézett a topánra, elborult az arca, majd elkezdett mentegetőzni, hogy higgyem el, de tényleg, hogy ebben a boltban van méretválaszték, de én kizárólag azokat a pacskereket szúrom ki, melyekből 35 és 41 között egy darab nincs. A többi viszont csúnya - szögeztem le. Utálom ezeket a hegyes orrú, kunkorodó szarokat, kerek orrú cipőt akarok!

Na és az oldalirányú kommunikáció? Félrebeszélés?

Mi a fasz az a hosszú távú horizont? He?