marsbéli krónikák

Hogyan szerkesszen az ember lánya egy olyan szájbabaszott tanulmányt, melynek fordítója többek között diszlexiás, a modern szót kivétel nélkül mindig modemnek írja, és egyáltalán: az egész iromány egy dadaista költeményre emlékeztet, ahol nincs semmilyen logikai, a tudatosság szintjén értelmezhető kapcsolat két szó között? Rendkívül frusztráló úgy dolgozni, hogy egyetlen lényeges vagy akár csak értelmes mondatot nem tudnék visszaadni az elmúlt hatvan oldalból. Én kérek elnézést. A kollegák nevében is, akik szintén csak hüledeznek meg a vállukat vonogatják. Nem érhetünk mi fel ilyen nagyságokba. Kurva élet.

Este idomítottam a Dívamacskát, nagyon jól ment a produkció. Úgy csináltuk, hogy ő ült a virágláda szélén, én az orra elé tartottam az ujjam, mondtam, hogy "Fel!", erre ő a két hátsó lábára emelkedett, mint a szurikáták, és egyenesen tartotta magát. Háromszor is megcsinálta, de nem ringatom magam illúziókba, nem azért tette, mert én parancsoltam rá, hanem mert meg akart fogni egy lepkét, ami a plafonon parádézott. Egyébként még egy halam megdöglött, nem bírják a klímaváltozást.

Tegnap meséli anyám, hogy Frankenstein kutyája kezd túllépni minden határt, már ami a pofátlanságot illeti. Szokása szerint bent feküdt az előszobában, anyám viszont be akarta csukni az ajtót, rászólt tehát az állatra, hogy menjen ki. Mondja, hogy nagyon meglepődött, mikor a kutya azonnal elkezdett feltápászkodni, bár igen lassan, és érzékeltetve, hogy mekkora teher és nehézség számára a mozgás, majd nagy nyögdécslések és sóhajok kíséretében megfordult, és leheveredett a másik oldalára. Még a lábait is kinyújtóztatta. Öreg már szegény, tiszta csúzos. Vagy csak kibaszottul lusta és kényelmes. Nem ugrik le akárki kedvéért a teraszról. Kis tündérem.

Meg vagyok lepve. Felhívtam az öcsémet a jó hírrel, miszerint kitaláltam, mit kérek tőle a szülinapomra, ami nem kerül sokba és kell nekem: kétvégű szempillaspirált szeretnék, ami alapoz, göndörít, sűrít és hosszabbít, meg fütyül-dalol. És csodák csodája nem kezdett el üvölteni, hogy nem képzelem, hogy férfiember létére majd ilyeneket fog szégyenszemre hajkurászni a városban, hanem egyszerűen azt mondta, hogy oké, megveszi, hol lehet ilyet kapni. Kettőt is kapok. Akár. Mindenki fejlődőképes.

Lefele menet egy idióta vett fel minket, aki folyamatosan arról beszélt, hogy mennyi nőt dugott meg, és miért baj az, ha két "felesége" van, bírja ő azt, különben is x gurigát tesz zsebre egy hónapban (én speciel nem tudtam, mennyi egy guriga, szóval semmilyen hatást nem tett rám a bejelentés), majd célozgatott egy hármasban töltendő kellemes borozgatásra, amire részünkről mély kuss formájában érkezett a válasz. Javasolta továbbá, hogy szerezzünk szponzort, hogy vehessünk szép ruhákat meg mindenféle szart, és arról faggatózott, hogy manapság mit keresnek a nők a férfiakban, végül megtudhattunk, hogy a 80 kilós nők a legjobbak az ágyban. Nagy kő esett le a szívünkről, hogy a szarabbik kategóriába tartozunk. Leérkezvén irgalmatlanul berúgtam, tettem mindezt azután, hogy barátnőmmel az élő istenre esküdöztünk - és ez így is van -, hogy a szervezetünk már régóta nem kívánja a rövidet, hónapok óta nem is ittunk ilyet, nem is szeretnénk, na jó, egyet. Ezek után számolatlanul döntöttem befelé a bechereket a szintén számolatlanul vedelt fröccsök mellé, majd pillanatnyilag jó ötletnek tűnt elindul hazafelé egyedül. Szerencsére rutinos gyerek vagyok, így sikerült, de asszem rátettem a távra vagy két kilométert, mert az ökörhugyozás az én hazasétálásomhoz képest nyílegyenes vonal. Hazaérkezvén képtelen voltam kinyitni a lakásajtót, egy dolog, hogy iszonyú nehéz volt bármelyik kulccsal eltalálni bármelyik zárat, de egyik kulcs sem nyitotta egyik zárat sem. Már majdnem bőgtem, mire bejutottam. Végül hányással zártam a napot, és ugyancsak azzal indítottam a következőt. Most egy időre ismét inkább a kultúrának és a művelődésnek szentelem magam.

Elromlott a lift. Nagyon ajánlom, hogy mire vasárnap visszaérek, működjön, különben ott nyúlok ki a lépcsőházban. Mondjuk amilyen tevékeny, szervezkedő nyuggerbanda uralja a területet, még az unokáimat is gyalog cipelem fel a hatodikra.

Reszkető szívvel várom, hogy sikerál-e ma cipellőket szereznem, aztán lestrichelek debibe, hogy maradék kosztpénzemet egy háromnapos fesztivál keretein belöl kardélre hányjam. Sodálatos hétvégének ígérkezik.

Eddig azt hittem, hogy a nyugati aluljáróban zenélést imitáló vallási fanatikusok híveket toboroznak az egyházuknak. Pár napja belefutottam egy ilyen hepeningbe: vágottszemű nő klimpírozott egy szintetizátoron, vágottszemű pasi idegen (nem angol) nyelven danolt hozzá. Oly iszonytató macskazenét még ember nem hallott, plusz a szöveget sem érthette senki, aki nem beszélte a mandzsu nyelvet, tehát lehet, hogy nem hívőtoborzás, hanem a hívek hitének próbára tétele és a hitetlen kutyák kínzása volt a cél. Szerintem. És még azt is gondolom, hogy ha az utcazenészek tevékenységét zenei végzettséghez akarják kötni, akkor a faszomért kell nekem ezzel a kakofóniával szembesülnöm, a vallásos tevékenység felmentést ad bármire? Odamegyek én hozzájuk, hogy nyávogjak a kurva fülükbe? Terjessze a hitét, leszarom, de tegye már egy kicsit humánusabb, kevésbé tolakodó és legfőképpen csendesebb formában. Egyszer meg fogom kérdezni, volt-e már eredménye a vallási terrorjuknak? Azon kívül persze, hogy mindenki menekülőre fogta. Mehetnének például ételt osztogatni. Kussban.

Kellene, de nem fogják. Kellene egy jó nadrág meg egy pár cipő is, de azok sem fognak.

Egyébként tegnap este térden csúsztam (na jó, féltérden), mégis én voltam a geci. Ahogyan azt jó előre megjósoltam. Olyan szánalmas kompromisszumokat tudok kötni, hogy tanítani kéne. Kellene.