Nem, nem a film. Hanem az a személy - jellemzően nő -, aki reflexből, gondolkodás nélkül elkezdi sötét színekkel ecsetelni a jövőt, ha azt mered mondani, hogy szerinted egyre jobb az életed, ahogy a gyerekek egyre nagyobbak. Na, majd meglátod, ha kamaszodnak! Jaj, pedig ez már csak egyre nehezebb lesz, higgye el, én felneveltem hatot, én tudom! Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond!*
Anyátok picsája, de most komolyan. Alapszabályként lett lefektetve valahol, hogy jobb már sosem lehet, a szenvedéseink csak sokasodnak, ha te nem így érzed, a hiba benned van, és hamarosan te is jól pofára fogsz esni, és meg is érdemled, nekünk is szar volt, neked is az kell hogy legyen? Az ilyen fel sem tételezi, hogy létezünk páran, akiknek nem a magatehetetlen, 0-24-ben gondoskodásra szoruló csecsemő a nagyobb öröm, hanem az, ha a gyerek mind önállóbb, már lehet vele beszélgetni, egyre több olyan programot csinálni, amitől a felnőtt agy sem dobja le az ékszíjat két perc alatt, egyre kevésbé ön- és közveszélyes? Igen, nem vagyok hülye, én is tudom, hogy gondok mindig lesznek, és mindig másmilyenek, megoldottuk az egyiket, itt a másik. De minden hiszti és dacoskodás, meg értelmetlen feszülés ellenére én összehasonlíthatatlanul jobban élvezem a hároméves lányom társaságát, mint anno az engedelmes egyévesét.
A múltkor már eldurrant az agyam, és amikor a pékségben (ahová egyedül mentem a két gyerekkel, hurcolóban cipelve a kocsiból a kicsit, közben terelgetve a nagyot) rákezdte a szokásos mantrára az eladónő, hogy meglássam, visszasírom én még ezt az időszakot, kissé ingerülten jegyeztem meg, hogy nem hiszem, hogy valaha is visszasírnám az ínhüvelygyulladást, ami az állandó cipeléstől van a kezemben kábé csuklótól vállig, az éjszakai felugrálásokat, súlyosbítva a csak anyát akarom csimpaszkodó majomgyerek korszakkal (ebben van most a nagy), az egyszerre üvöltést és a folyamatos készenlétet, hogy mikor melyik, milyen változatos módon nyírja ki magát. Higgye már el nekem mindenki, hogy én ismerem magam jobban, tudom, hogy távolságra van szükségem, sokszor még a saját gyerekeimtől is, és hogy sokkal jobb partner, sokkal türelmesebb anya és hallgatóság, jobb problémamegoldó vagyok, ha hagynak levegőhöz jutni. De ez most nem az az időszak. Viszont a fentiek ismeretében biztosan tudom, hogy ha több levegőm és terem van, az mindenkinek jobb. És azt is teljes bizonyossággal megmondom előre, hogy jobban szeretek majd elmenni közösen az állatkertbe, mint órákon át a szőnyegen kuporogva gyurmázni, amikor csak csigákat gyárthatok, mert most éppen az a sláger. De nem, ők jobban tudják. Mert nekik Tapasztalatuk van, és én higgyem el. Ők jobban tudják, mikor jó nekem. És érezzem magam előre is szarul a rám váró setét évtizedek miatt.
Jegyezze már meg mindenki, hogy az, hogy felnevelt 1-20 gyereket, nem tette mindentudóvá, de ha még annak is érezné magát, a világnak, benne nekem, joga van kurvára leszarni az ő rengeteg tapasztalatát. Azt meg végképp nem értem, mi abban az öröm, hogy az orra alá dörgölhetjük másoknak, szerintünk mekkora rakás fos vár még rájuk, míg mi már túl vagyunk rajta, bibíí. Komolyan megkérdezem a legközelebbi sopánkodó mártíranyát, hozzak-e egy keresztet, nem akar-e felmászni rá, és odaszögezni magát. Szívesen segítek. Vagy hogy árulja már el nekem, hogy ha minden egyre csak nehezebb és rosszabb lett, hogy nem gyűlölte meg mára a gyerekeit. Mert ha logikusan gondolkozunk, két évtized alatt kábé minden szülő-gyerek kapcsolatnak erre kellene kifutnia.
* Ezt gyűlölöm a legjobban. Majdnem annyira, mint a teher alatt nő a pálma hallatlan bölcsességét.
